Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

SZÖVETSÉGI POLITIKA A HARMINCAS ÉVEKBEN - Illés László: Szövetségi politika és realizmuskoncepció (Lukács György irodalompolitikája a harmincas években)

ILLÉS LÁSZLÓ SZÖVETSÉGI POLITIKA ÉS REALIZMUSKONCEPCIÓ (LUKÁCS GYÖRGY IRODALOMPOLITIKÁJA A HARMINCAS ÉVEKBEN LUKÁCS ÜTJA A POLGÁRI VILÁGKÉPTŐL A SZEKTÁS MESSIANIZMUSIG Lukács filozófiai és esztétikai világképe a századelőn bontakozott ki, s azt nagymértékben befolyásolta az a válságtudat, amely az Osztrák—Magyar Monarchia társadalmát áthatotta. Már korán felbukkanó központi fogalma gondolkodásának a totalitás, amely ugyan különböző korszakaiban új és új tartalommal telítődik, de lényegében már kezdeteitől azt jelenti: egységbe fogni és valamely rendező elv segítségével együtt tartani az emberi kultúra magas szintjét, mint amely képes kifejezni az emberiség művészi öntudatát és egyúttal védelmet nyújt a lét szétesése, az embertelenség erői és a kulturális hanyatlás ellen. A kultúra védelme volt az az eszme, amelynek jegyében még az első világháború alatt Budapesten az úgynevezett Vasárnapi kör megbeszéléseit tartotta, s amelynek Lukácson kívül Häuser Arnold, Mannheim Károly, Fogarasi Béla, a filozófus és Fülep Lajos művészettörténész, Balázs Béla, a későbbi filmteoretikus és Révai József is tagjai voltak. Az a baloldali etika tartotta őket össze, amelyről később Lukács a Die Theorie des Romans új kiadása kapcsán szólt. Maga Lukács György, midőn az elsők között lépett a megalakuló KMF tagjai sorába, majd lett a Művelődésügyi Népbiztosság vezetője és a keleti fronton a Magyar Vöröshadsereg egyik alakulatának politikai biztosa, személyes életútját illetően végérvényesen elkötelezte magát a kommunista munkásmozgalomnak; de ez még nem jelentette azt, hogy ideológiai, filozófiai nézeteit tekintve már ekkor kiforrott marxista lett volna. A Tanácsköztársaság idején kulturális politikáját is elsősorban az értékek általános védelme jellemezte (s ez nagyon pozitív vonása volt munkásságának a különböző extremitásra való törekvések közepette), de még egy egységes marxista esztétikai koncepcióval nem rendelkezett. A Tanácsköztársaság bukása után és a Közép-Európában még folyó éles osztályösszeütközések közepette (amelyek végül is 1923-ban a hamburgi munkásfelkelés leverésével értek véget) dolgozta ki Geschichte und Klassenbewusstsein című munkáját, amely (megoldási kísérletként az őt korábban foglalkoztató aggályokra a kultúra megőrzését illetően) egy radikális szektás messianizmus jegyében tételezte a proletárforradalom kizárólagosságát politikában és kultúrában egyaránt. E munka kétségkívül fordulópontot jelent Lukács fejlődésében. Nem elsősorban amiatt, amire késői önkritikájában rámutat (hogy ugyanis az Entfremdung és a Verdinglichung téves azonosítása révén messianisztikus vonásaiból a bürokratizmus általános kritikája lenne kiolvasható, s amelyre a nyugati új-baloldali mozgalmak oly előszeretettel hivatkoznak ma), hanem azért, mert a következő évek eseményei oly határozott fordulatra késztették filozófiai, esztétikai és politikai gondolkodásában, hogy éppen ettől kezdve válik el Hegeltől és lesz marxistává. 123