Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

RADNÓTI-PROBLÉMÁK - Baróti Dezső: Két Radnóti-vers

felismernünk, hogy ez az irónia a vitalitását világba kiabáló korábbi verseskötetei harsány hangjára s méginkább arra az 1933 nyarán már korainak bizonyult lelkesedésére is vonatkozik, amellyel a hazai kommunistákkal együtt ő is a proletárforradalom közeli kitörését várta. Költészetének arra, az ekkor már meghaladott szakaszára tehát, amikor még reménykedve írhatta: ó, tavaszra már zöldkontyu csemetefákat is csemeteszellők agitálnak és késeket hordoz a szaladó holdfény majd a guggoló méla szagoknak ! (Tavaszra jósolok itt) És amikor e remény jegyében saját ars poeticáját is ilyen nyers, vad erőt is sugalló szavakkal fogalmazhatta meg : Ó, fiatal korok elvtársai ! hősi kor ez ! hát hősmódra, késsel és durván énekelem ! (Előhang) A Mint a bika első strófáján végigfutó — a valóban indokolthoz mérve talán túlságosan szigorú — önirónia „bika-szerű" vonása azonban, mint láttuk, inkább játékos, mint kegyetlen. Hiba lenne tehát, ha élete addigi szakaszával való teljes leszámolást olvashatnánk ki belőle. A második strófa kezdősora nem véletlenül ismétli meg az elsőt elindító sorok néhány szavát. Ez az ismétlés a gondolat ritmusszerűen ismétlődő megfogalmazás stilisztikai eszközeivel arról beszél, hogy továbbra sem akar lemondani személyiségének valamennyi olyan vonásáról, amelyet az első strófában a bika alakjában személyesített meg: S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön az őzbak megáll ; fülel és elpattan a széllel, mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, — fölszagol s nem menekül, mint menekülnek az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda — és lassan, szomorún bőg a kövér levegőben. Az előbb az első és a második strófa kezdősorainak csupán hasonlóságára utaltunk. A különbségek megfigyelése sem okulás nélkül való. A múltidejű éltem életem helyébe ugyanis élek, a mostanig helyébe (bravúros fonetikai fogással) a véle egyetlenegy hang kivételével azonos hangzású mostan is kerül. A legfeltűnőbb különbség mégis az, hogy a bika fiatal jelzője elmarad (a költő közben nagykorú lett), s így az igék idejének megváltoztatása mellett ezzel a hiátussal is hangsúlyozza, hogy a múltból vagy legalábbis félmúltból egy új idődimenzióba, a jelenbe lépünk át, abba a jelenbe, amelyben az időközben rázúdult történeti események miatt most már anakronizmus lenne az ifjúi évek magatartásának korrekció nélkül való fenntartása. A strófa képeinek centrumában továbbra is a bika áll. De amíg az előző