Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

RADNÓTI-PROBLÉMÁK - Baróti Dezső: Két Radnóti-vers

strófa valamennyi képe a fiatal bika érzékletes bemutatásának volt alárendelve, centrális helyzete a második strófában csökken s újabb szereplők, pontosabban újabb állatok lépnek be ebbe a radnótissá modernizált, sőt aktualizált ezópusi világba. Nem ok nélkül emlékeztetünk erre a világra. Az állatmesék iskolás emlékekből, sőt gyermekkönyvekből is jól ismert hagyománya a második strófa két új állatának felbukkanásakor ugyanis egyenesen kiprovokálja, hogy az olvasó — miután már az első strófában tudomásul vette, hogy az a bika „akiről" ott szó esik, emberi vonásokat hordoz — a farkas és az őz alakját is hasonló jelentéssel ruházza fel. A második strófában megjelenő állatok most sem csupán a hozzájuk kapcsolódó konvencionális jelentést hordozzák, bár valamit mégis megőriznek belőlük. A két állat közül az őzeket fenyegető farkasok képe a konvencionálisabb. Ezek most a népmesék, a fabulák szelíd állatokat és embereket széttépő vérszomjas vadállatai, „akik" azonban most már nem azért antropomorfizálódtak, hogy Petőfi szabadságszerető farkasait asszociáljuk hozzájuk, hanem azért, hogy a vér és a faj huszadik századi mítosza jegyében kegyetlenkedni kezdő új emberfarkasok csordáit juttassák eszünkbe. Ezeknek a farkasoknak szagát hozza, most már nem „lábadozva" vagy épp a várt viharok lendületével, hanem csak sziszegve a korábbi Radnóti-versekben még a forradalmas vágyakat szimbolizáló szél. A farkascsorda „szagát" elsőnek megérző őzbak szintén régi ismerősünk. A Pogány köszöntő erotikával átfűtött vidékén találkoztunk először vele (Erdei ének valahonnan). A mindennapi nyelvhasználathoz hasonlóan Radnóti is a szelídség fogalmát kapcsolta hozzá, különösen a Pogány köszöntő egy másik versében, a Májusi igazság-ban, ahol egyenesen azonosul velük s testvéreinek nevezi az őzeket. Most azonban, ha szabad így mondanunk, „kritikával" néz rájuk, és a korábban még a képükben inkarnálódott sajátmagára is: nem szelídségükről beszél, hanem arról, hogy ellenállás megkockáztatása nélkül menekülnek a vers mezején velük együtt megjelenő farkascsorda elől. A jelenet allegorikus értelmét sem nehéz felismernünk. A néhány évvel későbbi Himnusz a békéről egyik motívumának első megfogalmazása ez, csakhogy az őzek idilli környezete a hegyi erdők nyárias, tücskös világa 1938-ra arra a fagyos téli tájjá változik, „ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit". A menekülő őzek képének teljes jelentéséhez az is hozzátartozik, hogy ez a „nem menekülő" bika képének ellentéte gyanánt jelenik meg. A szembeállítás az utóbbi bátorságának, helytállásának ad erősebb hangsúlyt. A „nem menekült" és a strófa első felének egyéb, inkább az állat ösztönös megnyilatkozásait, mint az emberi magatartásformákat kifejező igéi után (megtorpan, fölszagol, érzi, fülel) egy másik ige már a homo sapiens, sőt annak legmagasabbrendű tevékenysége, az intellektus tudatos világánál vállalt morális gyökerű felismerést és elhatározást tartalmaz: a bika ugyanis elgondolja „ha megjön az óra, küzd és elesik". Ennek a kifejezetten emberre és csak arra utaló igének mélyebb értelméről is érdemes elgondolkoznunk. Ez az ige az utána következőkkel (küzd és elesik) a könnyű győzelmet váró ifjúi lelkesedések múltideje s a farkascsorda feltűnésének jelenideje után az idő egy harmadik dimenzióját, jövőjét hozza be a versbe. Az „elgondolja" ugyanis, az értelmező szótárunkban közölt jelentésének bármelyik árnyalatánál kössünk ki, az előző sorokban már a farkasok képével megjelölt történelmi helyzetből fakadó lehetőségek „végiggondolását, elképzelését, eltervezését" jelenti. Egyrészt a fénye-