Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
RADNÓTI-PROBLÉMÁK - Baróti Dezső: Két Radnóti-vers
lehet kétséges, hogy Radnóti az utóbbi értelemben használta. Mégpedig bizonyára Ady híres sorainak emléke nyomán is : Itt valahol, ott valahol Esett szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol... Az „esett" ilyen értelmezése esetében a tehenek képének máris a szokásosnál szélesebb jelentést adhatunk, és önmagát a bika fiatalos vitalitásával azonosító költő legtágabb értelmében vett környezete, az őt körülvevő világ „jelölő"jének tekinthetjük. A szöveg nyelvi határain belül maradva, ennél többet aligha mondhatunk. Radnóti 1933 táján írt verseinek ismeretében mégis nem kevés joggal utalhatunk arra, hogy az esett tehenek képe annak a tehetetlen, a passzív, a teljes élet megélésére kevés lehetőséget adó, esett világnak metaforikus burokba bujtatott gúnyolódó jelölője, amely a harmincas évek elején itt, Magyarországon körülvette őt. Az első strófa további sorairól már kevesebbet kell szólnunk. Ezeket ugyanis tulajdonképp egyetlen képnek vagy éppenséggel egy olyan, az egész verset elindító hasonlatból önállósult metaforának tekinthetjük, amelynek az aprólékos, már-már tárgyias gonddal megrajzolt részletei az egészen eluralkodó és épp a bőséges részletezés által egyetlen érzéki élménnyé alakított fiatal bika (azaz a fiatal költő) fogalmának vannak alárendelve. Azt azonban mégis érdemes megfigyelnünk, hogy a fiatal bika leírásából nemcsak az a vad, ösztönös, maszkulin erő árad felénk, amit egy futó olvasás közben esetleg a körberohangató bika legjellemzőbb tulajdonsága puszta leírásánál ismernénk fel. A jellemzésbe ugyanis némi irónia keveredik. A körberohangat gyakorító igealakjának ebben az összefüggésben ugyanis nyilvánvalóan valamelyes diminutiv jellege van: erőt fitogtató, céltalan, felesleges mozgásra utal. Ezután a nyersen, vulgárisan gunyoros „nyál" (V. ö. : nyálas szájú, az éretlen, tapasztalatlan kölyök) és a patetikus kicsengésű „lobogó" groteszkbe is átcsapó szembeállításával folytatja tovább a már elkezdett ironikus degradálást. A következő három sor új mondatot kezd, ezt azonban csak egy és választja el az előző négy sort Összefogó mondattól, s így ezt az új mondatot akár az előző bővítményének tekintjük. Az elválasztás sem indokolatlan. Az új mondattal ugyanis egy új, az előzővel ellentétes, annál patetikusabb, sőt egy kissé a hősi eposzok stílusában megfogalmazott szövegegység kezdődik el. Csakhogy az előző szövegegység groteszken ironikus hangvétele ezekre a befejező sorokra is rásugárzik. Az így létrejött stilisztikai ellentmondás (amelynek miniatűr modelljét már-már a „nyálból ereszt habos lobogót" képében is megkaptuk) a patetikusnak induló megfogalmazást ismét az irónia irányába befolyásolja, s így továbbra is az erejét kamaszosan fitogtató fiatal bika képe áll előttünk. A csaknem az egész első strófán végigvonuló irónia azonban mindvégig jóval szelídebb annál, mint ahogy ezt e magatartás vitriolos tollú írói rendszerint gyakorolják. A legélesebben kétségtelenül a tehetetlen, változtatásra képtelen hazai környezetre utaló „esett tehenek" képében jelenik meg, az utolsó sorokban viszont a hősi pátosz beléjük játszó hangja miatt elhalóban van. Mi a jelentése ennek az iróniának? A szöveg zárt határain belül maradva, alighanem csak a körülötte levő, „esett" világban helyét nem találó, tettre kész ifjú a lehetőségekhez képest túlságosan energikus próbálgatásainak önkritikája olvasható ki belőle. Radnóti addigi pályájának ismeretében mégsem nehéz
