Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
RADNÓTI-PROBLÉMÁK - Baróti Dezső: Két Radnóti-vers
Huszonkilenc év! most csütörtökön volt egy hete, hogy ennyi lettem; verset szoktam írni én ilyenkor, már évek óta verssel ünnepeltem e szörnyű fordulót,.. . Nem lehetetlen tehát, hogy a Mint a bika sorait szintén születésnapja táján kezdte, legalább gondolatban, megfogalmazni, de csak később vetette papirosra. Bárhogy is történt, a születésnap dátuma legalábbis egyik valószínű összetevője annak, hogy életének képét épp egy bika alakjában találta meg. Radnóti Miklós 1909. május 5-én, tehát régi naptárak szerint a bika havában és a vers megírása előtt huszonnégy évvel született. A huszonnegyedik esztendő mint ismeretes, abban az időben a hivatalos nagykorúságot, a köztudatban pedig a felelőtlen ifjúság végét és a férfikor kezdetét jelentette. Ennek a mozzanatnak az előttünk levő versben is szerepe van. Nemcsak azért, sőt bizonyára nem is elsősorban azért, mert az ilyen s a többi közül kiemelkedő évfordulók rendszerint a múlt és a jövő feletti meditációra késztetnek. Inkább azért, mert az ilyen meditációba 1933 nyarán szükségképp baljóslatú történeti események hatoltak be. Januárban uralomra került Hitler, júniusban Gömbös tett látogatást nála, s ez az esemény már arra utalt, hogy Magyarországon is hamarosan a német modellre másolt diktatúra évei következhetnek be, júliusban pedig Sallai és Fürst kivégzésének évfordulója késztette annak további tudatosítására, hogy nehéz férfiévek állnak előtte. Ez a felismerés azonban nemcsak keserűséget váltott ki belőle, ellenállásának szándékát is erősítette. Ennyi önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy a bika hasonlatával szóljon önmagáról. Már csak azért is, mert Arany Toídi-ja óta ehhez a szóhoz, szabatosabban képhez, minden iskolát járt magyar a komor jelzőt kapcsolja. Radnóti bikahasonlatának azonban nem csak egy jelentése van. És ebben nincs semmi meglepő. A költői képek közismerten rendszerint többféle jelentést hordoznak, s ezek határait nagymértékben kiszélesíti az, amit stilisztikai irodalmunk a francia effet par évocation magyarításával hangulati velejárónak szeret nevezni. A magyar elnevezés nem a legszerencsésebb, hiszen a szavak, különösen a költői nyelvben, nemcsak hangulati, hanem még érzelmi telítettségük vonatkozásában ennél sokkal bonyolultabb, nemegyszer csak a mély elemzés síkján megközelíthető jelentéseket tartalmaznak, emellett (a pusztán nyelvtani struktúrák jelentéstani kicsengéseiről nem is beszélve) számos intellektuális, kultúrtörténeti, szociológiai, sőt egyéb gyökerű asszociáció fűződik hozzájuk. Mindez azt is jelenti, hogy a szótári jelentéseikhez mérve többszörösen többértelműek és többértékűek, polyvalensek. A költői mű jelentése és hatása nem utolsósorban épp ezeknek az egymásba játszódó bonyolult összetevőknek együttesen jelentkező és rendszerint csak tudományos analízissel szétválasztható befogadásán alapul. A bika a költői nyelv látszólag egyszerű képei közé tartozik. Valójában az ősidőktől kezdve egy sereg távolról sem egyértelmű jelentés hordozója. Cari G. Jung egyenesen az emberi lélek archetípusai közé sorolja be, s ő is hangsúlyozza a lélek negatív és pozitív tendenciáit egyaránt kifejezni képes többértékűségét. A bikához kapcsolódó jelentések mindenesetre annyira gazdagok, hogy vaskos kötetet lehetne írni róluk. A magyar néphitben például, hogy egyelőre csak ezt, a bennünket közelebbről érdeklő példát emeljük ki, a táltos gyakran épp bikává változik, s úgy