Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Hangtár - Kabdebó Lóránt: A hangtár szerepe az irodalmi muzeológiában

A tökéletes technikával, adáskészre elkészített riportok, felolvasások biztosíthatják az írói hangok archiválását. A rádió és a televízió ezt a feladatot mégsem láthatja el a maga teljességében. Számunkra a felvételek ugyanis meghatározott műsorcéllal készülnek: a felolvasások egy-egy tematikus válogatásba illeszkednek, a riportok pedig az eredeti felvételek meghúzott-kozmetikázott változatai. Egyrészt az adásidő eleve korlátozza a műsor terjedelmét, másrészt az adásképesség szempontjából sok jellemző, gesztusértékű „nyögést", a gondolkozás mechanizmusát felfedő ismétlést, önkorrekciót ki kell vágni a felvételből. Csak kevés esetben tudják a hangarchívum munkatársai az eredeti, nyers példányt megszerezni, a vágás előtti állapotban átjátszani. A műsor célja a közvetlen kommunikáció lévén, csak másodlagosan válhat az archiválás eszközévé. Éppen ezért vált feltétlen szükségessé a műsort szolgáló hangrögzítés mellett a speciális, archiválás céljaira készített felvételek gyűjtése. E feladat ellátására két, egymást ki is egészítő, koncepció alakult ki, országonként változóan, nálunk pedig még jobbára csak a tervezés szintjén. Az egyik a nemzeti levéltárak, múzeumok és könyvtárak mintájára megteremtendő Központi Nemzeti Hangtár, amely összegyűjti és irányítja az eddig csak szórványosan, sokszor csak műkedvelő szinten mozgó hangrögzítést. Egy ilyen hazai hangtár felállítására nálunk is megtörténtek az előkészületek, szervezése előrehaladott állapotban van. Ugyanakkor a mindinkább szaporodó hangdokumentumok célszerű felhasználása és számontartása érdekében már most szükségessé vált egyfajta országos nyilvántartás elkészítése. A központi könyvkatalógusokhoz hasonlóan meg lehetne valósítani a hang katalógust, amely önállóan működő kisebb szakmai jellegű hangtárak munkáját koordinálná, egységes nyilvántartási rendszer vezetésére késztetné, és bizonyos meghatározott időszakokban összegezné az országos hangállományt. Ebben a központi nyilvántartóban jelenleg a Rádió hangarchívuma jelentené a legteljesebb és legértékesebb anyagot. Ugyanakkor éppen ez orientáló hatással lehetne a kisebb gyűjtemények számára: művelj/jellegük kialakítására. Mindegyik hanggyűjteménynek ugyanis a maga sajátos speciális arculatát, gyűjtőkörét, gyűjtőtevékenységének jellegét, formáját kell kialakítania. És ezzel a sajátos gyűjteménnyel járulhat hozzá a nemzeti hangállomány kiteljesítéséhez, válhat a Nemzeti Hangtár alapjává és állandó gazdagítójává. Szűkebb területünkre térve, meg kell határoznunk azokat az alapelveket, amelyek szellemében az irodalmi muzeológián belül kialakíthatunk egy sajátos hangarchiváló műhelyt. Ehhez az irodalmi muzeológia kettős kötöttségéből kell kiindulnunk: egyrészt szolgálnia kell — és ennyiben funkciója közelít a rádió műsorszerkesztési feladataira — a népművelést, másrészt a tudományos kutatás egyik segédtudományának szerepét kell betöltenie. Közművelődési feladatait tekintve részben hasonló a hangarchívum feladata a rádióéhoz: írói hangok, megszólaltatott művek gyűjtése — a közvetlen felhasználás céljából. Műsorok, kiállítások „hangosítása" a korszerű irodalmi muzeológia elengedhetetlen feltétele. Ugyanakkor buktatója is lehet, amennyiben a kiállítás rendezői a hanganyagot csak dekoratív funkciójában iktatják be, nem pedig a teljes koncepció szerves részeként alkalmazzák. A kiállítások hagyományos vizuális hatástechnikáját ki kell bővíteni a korszerű audiovizuális változattá. És itt kevés az olyan zenei aláfestés, mint például a varsói Mickiewicz Múzeum állandó kiállításának