Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Hangtár - Kabdebó Lóránt: A hangtár szerepe az irodalmi muzeológiában

HANGTÁR KABDEBÓ LÓRÁNT: A HANGTÁR SZEREPE AZ IRODALMI MUZEOLÓGIÁBAN Gyermekkorunk borzongva olvasott története volt Verne rejtélyes könyve a várkastélyról valahol a déli Kárpátokban, ahol a halott énekesnő emlékét a megtévesztés szándékával varázsolták élővé: alakja látható lett, hangja hallatszott, mintha élne. Ma pedig gyerekeink a mi csodálatunkon csodálkoznak, hiszen még szinte beszélni sem tudnak, máris, mint természetes közeggel találkoznak a kép- és hangrögzítés mindennapi csodájával, a televízióval és a rádióval. És ma már természetes: ha meghal egy író, költő, színész vagy bármely közéleti nevezetesség, egy-két óra múlva a tv-híradó élőként idézi alakját. Mintha mi sem történt volna. Ilyenkor egy-egy percre beledöbbenünk az élethalál, alkotás-múlandóság drámájába. Azután azon gondolkozunk: vajon hány archív anyagból válogatták ezeket a jellemző kockákat, vajon a szorgos riporterek elég alkalmat ragadtak-e meg, hogy az utókor számára méltóan rögzítsék az eltávozott alakját. De hát mire is jó ez az egész, hiszen az ember nem az utókoráért él. A felvétel, a dokumentum a jelennek szólt: egyfajta kommunikációt biztosított az alkotó és közössége között. Élő feladatot teljesített. A levél, az agórán elmondott beszéd az író—olvasó találkozók felnagyított mása volt. Csak közbelépett a technika: szétválasztotta a közvetlen kapcsolatot, de ez a szétválasztás egyúttal egy tágabb körű kapcsolatot létesített is: térben és időben. Térben: az adásidő alatt a készülékeket bekapcsolók mindegyikével. Időben: a konzerváló technika segítségével megteremtődött az ismétlés, sőt a halál utáni újramegjelenítés lehetősége is. Ami valaha játéknak számított, vagy véletlen szerencsének — ma már gépesítetten, tervszerű előállításban áll a hallgatóból-nézőből mindinkább fogyasztóvá gépiesedő közönség szolgálatára. Karinthy és Kosztolányi játékos újszeretete kellett ahhoz, hogy pár pillanatnyi filmen rögzítődjenek, vagy Babitsné megszállott gyűjtőszenvedélye, hogy röntgenlapokra rögzítve őrizze meg férje, a nagy költő versmondását. A rádió akkor még egyenes adásban szerepeltette íróit, színészeit is. Talán véletlen, hogy Móricz hangja mégis megmaradt. De József Attilának nemcsak hangját nem őrizte meg felvétel, de még műsorát is a viharszünet akadályozta. Egy nagylemezen — amely ma kijár bármelyik másodrendű beategyüttesnek is — össze lehetett gyűjteni klasszikusaink megmaradt hangfelvételeit. Pedig tulajdonképpen a mi gyermekkori csodálkozásunk és áhítatos borzongásunk a Verne-könyv olvastán: önmagában anakronizmus. Akkor már nem egy országban rendszeres tv-adás volt, és a nagy hanglemezgyártó cégek most adják ki újra az akkor készített felvételeiket: ma már klasszikusként emlegetett művészek legendás előadásait. És nekünk nincs — hogy csak a legfájdalmasabbakat említsem — József Attila- vagy Radnótihangunk. Az utóbbi évtized rádiós és tévés technikája azután lehetővé tette, hogy íróink hangja nagyobb felvételmennyiségben maradjon meg az utókor számára. 93