Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Kiss József: Textológia és kézirattár

A kézirattáros felelőssége mindjárt a gyűjtőmunkában nagy hangsúllyal jelentkezik. Sajátos, sok vonatkozásban a könyvgyűjtésnél is nehezebb és kényesebb feladat ez. A kézirattárosnak jól kell ismernie az intézmény gyűjtőkörébe tartozó életműveknek, ill. tárgyköröknek az adott időpontig felszínre került anyagát, az ezzel kapcsolatos irodalmat, tudomással kell bírnia a lelőhelyekről, különös tekintettel a magántulajdonban lévő hagyatékokra vagy egyes darabokra. Sok esetben múlik a kézirattáros éberségén és hozzáértésén egy-egy rendkívüli értékű irodalmi ereklye sorsa: a kutatás számára természetesen nem közömbös, hogy ezek az értékek könnyen hozzáférhető helyen, avatott kezek őrizetében vannak, vagy valamely eldugott zugban a pusztulásnak kitéve hevernek. Persze, a kézirattári feladatkörnek ez a része a szorosabb értelemben vett szakértelmen kívül leleményességet, szemfülességet, egyfajta üzleti érzéket, tehát olyan adottságokat feltételez, amelyek a sajátos filológusvonásokkal ritkán párosulnak, s talán ez a magyarázata annak, hogy szöveggondozási munkánk során olyan gyakran vagyunk kénytelenek fejet csóválva és sajnálkozva napirendre térni egy-egy hagyaték vagy egyes kéziratok jóvátehetetlen elkallódása felett. A kéziratok tudvalevőleg egyedi darabok, amelyek csak egyetlen gyűjtemény tulajdonába kerülhetnek. Ezért a gyűjtés szükségszerű kiegészítésének kell tekintenünk a fénymásolatok beszerzését. Ilyeneket, a ma már hazánkban is széles körben elterjedt és aránylag nem költséges, modern másolástechnikai lehetőségekkel okosan élve, véleményem szerint, tervszerűen, folyamatosan kellene készíttetni a kézirattárak sajátos gyűjtőkörébe vágó fontosabb kéziratokról, kivált azokról, amelyek elhelyezésüknél, a földrajzi távolságnál, esetleg a politikai határoknál fogva nehezen hozzáférhetők. Ezek természetesen nem pótolhatják az eredetit, de ha jó minőségűek, a textológiai munkában, különösen a szövegösszevetéseknél kitűnően felhasználhatók. Külön említést érdemel a proveniencia, azaz a gyűjtemény tulajdonába került hagyatékok, egyes kéziratok eredetének kérdése. A textológiai munkában gyakran perdöntő jelentőségű, egy-egy mű keletkezésének hátterét megvilágító adat lehet az a feljegyzés, amelyet a kézirattáros az anyag átvételekor a korábbi tulajdonos információi alapján készít, erre tehát különös gondot kell fordítani. Nem kevésbé vagyunk hálásak azért a segítségért, amelyet textológiai kutatásaink során a kézirattárak hozzáértéssel és lelkiismeretesen végzett feldolgozó munkájától várunk és nyerünk. A címleírások lényeges közléseket tartalmazhatnak a szóban forgó anyag nem mindig tisztázott, gyakran kétes vagy vitatható hitelességéről, koráról, keletkezési helyéről, egyszóval a szöveg gondozóját közvetlenül érdeklő mozzanatokról. Számítunk a kézirattárosnak a címleírásban hasznosított írástörténeti, írástani, továbbá különféle, a papírral, vízjegyekkel stb. kapcsolatos technikai ismereteire, amelyek sorában, mint az imént utaltam rá, mind nagyobb szerephez jut a fotótechnikában való jártasság, már csak azért is, mert egyre inkább kell számolni modern másolási eljárásokkal készült hamisítványok felbukkanásával. Hasznos eszközünk az áttekinthető, könnyen kezelhető, minden lényeges információt tartalmazó cédulakatalógus, kivált, ha a betűrendes anyagon kívül tárgy-, címszó- vagy szakmutatók igazítanak el: ezek egyrészt biztosítékai annak, hogy semmi sem kerüli el a figyelmünket, másrészt a tájékozódás gyorsasága révén értékes időt takarítunk meg. Legnagyobb kézirattáraink általában gondosan szerkesztett, praktikus cédulakatalógusokkal rendelkeznek. Egyre jobban érezhető azonban a nyomtatott