Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Martinkó András: A kézirat információi a tudományos kutatás számára

Befejezésül: mit jelent az a korábbi kijelentésünk, hogy a kézirat-információnak nincs inherens és autonóm funkciója és axiológiája? A kézirat eredeti célja gyakorlati cél: az alkotás rögzítése, a mással való írásos közlés lehetőségének biztosítása. Ez a cél azonban nem a művészi alkotás művészeti lényegéből fakad — elvégre volt, van, lesz szóbeli közlés is —, a megrögzítés aktusához nem fűződik esztétikum. Amikor az írás még a festés, rajzolás, díszítés testvére volt, voltak ugyan ,,szép" kéziratok, de a szépség itt az írástechnikával kapcsolatos. Később is vannak ,,szépen" és „csúnyán" író művészek, de ebből az írásmű értékére vonatkozóan sohasem vontak le következtetést, nem állítottak fel esztétikai ítéletet. Amikor a szövegrögzítés funkciójának átmeneti s merőben közvetítő jellege — a könyvnyomtatás feltalálásával — a gyakorlatban világossá vált, a kéziratnak még eszközfunkciója is vesztett jelentőségéből, a művet egyszer kinyomtatva, az író és a kézirat közt elszakadt a köldökzsinór, a szerző különösebben nem is törődött műve kéziratos változatával, legfeljebb egy pretium affectionis alapon őrizgette és hagyományozta át.. . A ki nem nyomtatott művek esete más, ilyenkor a mű létezésformája továbbra is a kézirat. A mai írógépes, sőt diktafonos világban valójában az a nem is ritka gyakorlat volna ésszerű, hogy a kézirat funkciója és értéke tovább csökkenjen. Közben azonban kifejlődött a társadalmi tudatnak két új típusú értékkategóriája: az egyik a — ha szabad így mondanom — a kollekcióérték, mely egy eléggé általános gyűjtőszenvedélyben leli meg axiológiai alapját és etalonját, ami könnyen az áruban, üzletben való gondolkozás értékfelfogásába csaphat át. A másik egy művelődéstörténeti fogantatású érték, mely az írói kéziratokat emberi produktumokként tekintve érzi értékesnek, megőrzendőnek, ehhez persze hozzájárul egy újfajta közösségi pretium affectionis is, mely az íróművész szerető értékelését sugározza rá annak tárgyi hagyatékára is. Bár kétségtelen, hogy a jelen s a jövő olvasóját a kész, a végleges, a sokszorosított mű érdekli elsősorban, annak van világos axiológiája és bonyolult funkciórendszere, de azért az olyan művek sikere, mint Radnóti Miklós: Bori notesze, ez a — majd azt mondtam, „bilingvis" kiadás, pedig inkább — biformis vagy bi-ontologikus kiadás, azt mutatja, hogy a nem szakmai olvasó is valami humánumtöbbletet fűz a kézirathoz, valami igazabb, életszerűbb, emberszerűbb alkotásnak érzi, mint a nyomtatott könyvet. Én azonban nem ennek igazolását tartottam feladatomnak, hanem azt. hogy a kézirat, ez a tárgyi, anyagi információforrás a visszacsatolt dekódolás által milyen felbecsülhetetlen s pótolhatatlan információkat tud szolgáltatni — s nem is elsősorban az irodalomtudománynak vagy a művelődéstörténetnek: az anyagi és szellemi kultúra történetének, hanem — az alkotó emberről szóló tudománynak — bocsánat a szóalkotásért —, a kreatív antropológiának, elsősorban pedig az alkotáslélektannak. Nem tudom: a tudományos ismeretnek van-e axiológiája, de az ismeret megszerzésének, a kutató munkának, az igazságért való küzdelem humánumának bizonyosan van — s legvégső soron erről szólt, vallott ez a néhány hevenyészett mondat.