Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Kiss József: Textológia és kézirattár

KISS JÖZSEF: TEXTOLÓGIA ÉS KÉZIRATTÁR A szövegkiadási és a kézirattári munka összefüggéseinek csak néhány fontosabb mozzanatára szorítkozva kívánok szólni. Ezek az összefüggések lényegesek, s a kézirattárosok és textológusok szorosabb kapcsolatát, bizonyos értelemben vett együttműködését teszik kívánatossá, mert mindkét fél, s elsősorban maga a tudomány, nyer általa. Az írói kéziratgyűjteményeket és az irodalmi szövegkiadásokat végső soron ugyanaz a törekvés hívja életre: az értékes irodalmi alkotások és életművek megóvásának, minél hitelesebb és minél teljesebb formában való megőrzésének szándéka. Egyaránt annak a kérlelhetetlen pusztulási folyamatnak kívánják útját állni, amely — mint minden emberi értéket — klasszikusaink műveit is kikezdi: a meglévő anyag biztonságba helyezésén, rögzítésén kívül igyekeznek a már-már veszendőbe menőt megmenteni, a lappangót felkutatni s az elpusztultat rekonstruálni. Ehhez az alaptörekvéshez különféle járulékos feladatok kapcsolódnak, főként annak érdekében, hogy a feltárt, megőrzött értékek széles körben ismertté, nemzeti közkinccsé, a kutatás és a közművelődés számára könnyen hozzáférhetővé váljanak. E közös célt a két terület munkásai eltérő módon, a feladatokat megosztva közelítik meg. A kézirattáros az alkotási folyamat konkrét, közvetlen eredményeit, az írótól papírra vetett dokumentumait gyűjti, rendezi és óvja, a textológus pedig magára a műre összpontosítja figyelmét, amelynek a kézirat csak egyik megjelenési formája. A kézirat kézzel fogható valóság, tárgy, amelyet leltároznak, katalogizálnak s gondosan raktározva az elkallódástól és minden fizikai ártalomtól óvnak ; a mű azonban elvileg csak virtuálisan létezik, ill. létezett az alkotó tudatában, s ennek minél hitelesebb rekonstruálására, a szövegromlás ártalmainak megelőzésére, ill. kiküszöbölésére törekszik a textológia a kéziratok és egyéb források alapján; egyúttal azt a folyamatot is nyomon követi s a lehetőség szerint feltárja, amely az irodalmi mű ötletétől, tervétől a kész alkotásig, a végleges szöveg kialakulásáig vezet. Egy-egy kézirat e folyamatnak csak egyik állomását vagy szakaszát képviseli, s elvben akkor sem tekinthető a művel azonosnak, ha rajta kívül egyetlen hiteles, tehát közvetlenül az írótól származó más szöveg sem maradt fenn. A kéziratoknak egymáshoz, a nyomtatott változatokhoz, ill. az író szándéka szerinti műhöz való viszonyát, az alkotásfolyamatban elfoglalt helyét a textológus határozza meg. Ezt a feladatot és a hozzá kapcsolódó egyéb szöveggondozási teendőket azonban csak akkor végezheti el kielégítően, ha a kézirattárak szakszerű, lelkiismeretes gyűjtő, feldolgozó és szolgáltató munkájára építhet. Ha ennek a munkának a hiányosságait textológiai tevékenysége, a szövegkiadások sajtó alá rendezése során neki magának kell pótolnia, az nemcsak bosszantó időveszteség, hanem gyakran a kutatás érzékeny kára is, hiszen a textológus nem rendelkezik szükségszerűen mindazokkal a szakismeretekkel, amelyek a kézirattári munkában 72 nélkülözhetetlenek.