Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Taxner Ernő: Kézirattári kérdések

függ, hogy az alapos rendezés munkáját az előzetes vagy végleges nyilvántartásba vétel szakaszában végzik-e el.) Az előzetes nyilvántartásba vételt a gyarapodási vagy növedéki naplók segítségével végzik, amelyekkel a kézirattár voltaképpen tulajdonba veszi az anyagot. Általában ebben tartják nyilván a vásárlási értéket, gyakran azt az összeget is, amelyért a kézirattárban található összes kéziratokat évek során megvásárolták. (Ez az összeg természetesen nem azonos a kéziratok tényleges — napi vagy eszmei — értékével, ami idők folyamán mindig változik.) A végleges nyilvántartásba vétel — különféle leltárkönyvekkel, leltári lapokkal — a katalogizálás után, annak adatai alapján, néhol azonban attól eltérő elvek szerint történik. A rendezést előre tisztázott alapelvek szabályozzák. Hazai kézirattáraink korábban az ún. szakrendet használták. így a Széchényi Könyvtárban három nagy gyűjtemény volt: a kötetes kéziratok, a levelestár és az irodalmi analekták; az Akadémián 16 fő szakba (levelestár, irodalmi levelek, analekták stb.) sorolták az anyagot. Ma általános a numerus currens rendszer használata, amelynek egyik előnye a könnyebb áttekinthetőség, másik, hogy lehetővé teszi a hagyatékok együtt-tartását. A nagyobb kézirattárak — ellentétben a kisebbekkel — gyakorlati okokból általában minősítik a kéziratokat, ami — az irodalomtudomány (és a raktárleltár) felől közelítve a kérdést — természetes is. Józan ésszel ugyanis senki nem merné azt. állítani, hogy minden, megőrzésre érdemes kézirat egyenértékű, akár kegyeleti, akár információs értékre gondolunk. Vagyis egyfelől általában más fontossági mércét alkalmaznak a szerző irodalmi jelentőségétől függően a teljes hagyaték feldolgozásában, másfelől az egyes hagyatékokon belül bizonyos részek is különféle információértékűnek minősíthetők. Nyilvánvalóan más feldolgozási eljárást igényelnek a nagy írók és a kevésbé jelentős irodalmárok kéziratai. Egyik esetben a lehető legmélyebbre hatoló, legalaposabb módszerre van szükség, a másikban ez nem feltétlenül szükséges. A kéziratok minősítése lehetővé teszi, hogy a legfontosabb kéziratokat darabszám vegyék nyilvántartásba és adatait katalóguscédulán részletesen feldolgozzák, a kevésbé fontosakat viszont nagyobb egységekben tartsák nyilván és összevont címfelvétellel szerepeltessék a katalógusban; végül pedig a csak tömegében érdekes, illetve egyszer valamelyik kutató számára esetleg érdekessé váló anyagokat csomagszám (limbusokban) leltározzák és katalogizálják. A modern kor, amelyben az írogató emberek száma hihetetlenül elszaporodott, és tömérdek mű jelenik meg, olyan rengeteg kéziratot „termelt" (és „termel"), hogy feldolgozásuk mindenütt a lehető legnagyobb gondot okozná. A fentiekből következik, hogy a kéziratfeldolgozásnak csak bizonyos szakaszai igényelnek tudományos képesítést, számos részfeladatot jól kiképzett, ún. „középkáderek" is kitűnően elvégezhetnek. Sajnos legtöbb kézirattárunkban az irodalomtörténész képesítésű munkatársak túlságosan sok szakképesítést nem kívánó munkát végeznek, és így a kéziratok külső jegyeinek számbavételénél mélyebb elemzésre nem jut idejük. A kézirat „útjának" tisztázása sokkal inkább tudományos munka, és a kézirattár tudományos munkatársainak feladata, mint a pecsételés vagy a leltári lapok gépelése, amit egyetemi végzettség nélkül is kitűnően meg lehet csinálni. Más feltételek között a feldolgozás megkezdhetné egyes textológiai kérdések tisztázását is — részben a kézirat szövegében rejlő utalások, részben irodalomtörténeti adatok segítségével —, így — a jelenleg általános gyakorlattól eltérően — megállapíthatná a keletkezés (esetleg másolás, javítás) hiteles idő-