Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Taxner Ernő: Kézirattári kérdések

6. Kézirattárunk gyűjtőköre a modern magyar irodalom, amit a továbbiakban részletesebben kifejtek. 7. Mindezt az országos irodalmi topográfiai munka központja egészítheti ki. A fenti gyűjtemények összehangolt munkája hozhatja létre a hagyatékok teljességét gyűjteni, megőrizni és feldolgozni, azaz országos hivatását betölteni képes irodalmi múzeumi gyűjteményt. Másfelől, mivel a fenti gyűjtemények többsége kizárólag az irodalmi múzeum feladatköre (más intézmények nem vállalhatják), célszerűnek látszik, hogy a múzeumi gyűjtemény összefoglaló katalógusát egy olyan központi katalógus is kiegészítse, amely más intézmények — főleg kéziratos — anyagát ugyancsak számba venné. Aligha túlzás egy ilyen katalógus létrehozását rendkívül jelentősnek nevezni, más kérdés azonban, hogy jelenlegi erőink ilyen hatalmas vállalkozás megvalósítására közel sem elegendőek. Az irodalmi múzeum jövőbeni feladataival, hazánk kulturális és tudományos életében betöltendő szerepével foglalkozó konferenciánknak azonban legalábbis meg kell ismernie azokat a lehetőségeket, amelyeket az irodalmi múzeum, mint országos kulturális-tudományos létesítmény potenciálisan magában foglal. A KÉZIRATGYÜJTÉS ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI Kézirattáraink alapvető feladata a gyűjtés. Ebben mindenki egyetért, annál nehezebb a gyűjtés feltételeinek biztosítása, céljainak tisztázása. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a kéziratnak anyagi értéke van. Mégpedig olyan piaci értéke, amely az életszínvonal emelkedésével, a kulturális igény növekedésével folyamatosan — de nem lineárisan, hanem ugrásszerűen — nő. Nálunk — egyfelől kézirattáraink szerencséjére — ennek felismerése még csak a kezdet kezdetén tart, nyugati országokban azonban már régen kialakult a magángyűjtők meglehetősen széles tábora. Ennek — minket is fenyegető — következménye a kéziratok piaci értékének gyors növekedése; haszna, hogy segít előhívni a lappangásból, megmenteni a pusztulástól az értékes kéziratok sokaságát. A veszély a magángyűjtéssel járó dilettantizmus. Az szinte magától értetődő, hogy ezen a módon a kézirat többnyire nem kerülhet az irodalomtörténet-írás vérkeringésébe. A gyűjtők hozzá nem értése következtében azonban az érték megmenekülése sem biztos. Gyakran látunk magángyűjtőknél bekeretezett, falra akasztott, a fény gyilkos hatásának kitett, már-már elpusztult kéziratokat, albumokba ragasztott, tehát egyik oldalán megsemmisített leveleket, kivágott, csonkított irodalmi „emlékeket". A gyűjtés másik kérdése, hogy az jelenleg teljesen egyéni alapon, kézirattárosok vagy mások magánkezdeményezése alapján folyik. Szélesebb társadalmi összefogásra lenne szükség. Gondolok itt részben a levéltári és könyvtári hálózat, részben a múzeumi szervezet felhasználására. Meg kellene szervezni a megyei vagy helyi gyűjtőmunkát. Tisztázni kellene, hogy az így felderített anyag hová kerüljön. Központi elvek alapján egységesíteni kellene a helyi könyvtárakban, levéltárakban és múzeumi archívumokban őrzött kéziratértékű és -jellegű anyag feldolgozását, biztosítani szakszerű őrzésüket, ápolásukat. Szükség lenne a különböző helyeken tárolt kéziratok központi katalógusára is, mint arra már fentebb utaltam. Történeti okok következtében nagy kézirattáraink gyűjtési köre elhatárolatlan, vegyes. Az MTA könyvtára, az Országos Széchényi Könyvtár és a Petőfi