Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Taxner Ernő: Kézirattári kérdések

Irodalmi Múzeum kézirattára egyaránt arra törekszik, hogy legnagyobb íróink kéziratait gyűjtse. Kézenfekvő megoldás lenne a gyűjtőkörök elhatárolása. Ennek elemei egyelőre csak annyiban alakultak ki, hogy az Egyetemi Könyvtár a professzori hagyatékok gyűjtését, néhány múzeum pedig a szakterületéhez tartozó anyag gyűjtését, mint arról már szó volt, magára vállalta. A tudósok hagyatékának az MTA könyvtárának kézirattára, a történelmi személyiségekének, államférfiakénak, politikusokénak az Országos Széchényi Könyvtár, a munkásmozgalom jelentős alakjainak pedig a Munkásmozgalmi Múzeum és a Párttörténeti Intézet elvileg a „gazdája". A jelenlegi helyzetre azonban az jellemző, hogy az akadémiai kézirattár eddig megjelent kitűnő nyomtatott katalógusai közül négy (4) irodalmi anyagot ölel fel, s csak egy (1) tudományostörténeti témájú (a Bolyai-gyűjtemény). A profil kérdése különösen azért válik egyre időszerűbbé, mert el fog jönni hamarosan az idő, amikor nálunk is, akárcsak a nyugati országokban, a magángyűjtők keresni fogják híres tudósaink, történelmi személyiségeink kéziratait is, és feltehetőleg a tudománytörténetek szintén nagyobb lendületet vesznek. Ebben az esetben — ha csak gyűjtésükről eleve és helytelenül nem mondanak le — kézirattáraink válaszút elé kerülnek: mire fordítsák meghatározott anyagi forrásaikat. Ámbár eszményi megoldás az lenne, ha a jövőben egy kézirattár gyűjtene a szépirodalom jelentős alakjainak hagyatékát, sőt — még jobban elrugaszkodva a valóságtól — azt is óhajthatnánk, hogy az eddig begyűlt irodalmi anyagok is egy helyre kerüljenek ; mivel azonban ilyesfajta megoldás nehezen képzelhető el, érdemes lenne átgondolni az irodalmi anyag tematikai felosztását — akár bizonyos korszakok, akár irányzatok, akár más elvek alapján, s így kialakítani az egyes kézirattárak sajátos gyűjtőkörét. Másrészt azonban le kell szögezni: a tudományos kutatás és a nemzeti értékek szempontjából nem döntő, hogy az anyag melyik közgyűjteménybe kerül. A fontos az, hogy közgyűjteménybe kerüljön, s aztán megfelelő katalógusrendszer segítségével könnyen megtalálható legyen. A gyűjtés másik nagy kérdése annak mérlegelése, hogy mi a kézirat értéke. Ennek is két oldala van: az adott pénzügyi keretek felhasználása, azaz a vásárlás lehetősége és szükségessége, valamint a megőrzés lehetősége és szükségessége fölötti döntés. Vagyis részben arról kell dönteni, hogy a kereslet és kínálat szabályozta kéziratpiacon miért, mennyit lehet és érdemes adni. Alapvető kérdés: mi az, amit gyűjtenünk kell? Sőt talán nem túlzás azt állítani, hogy modern kéziratgyűjteményekben ez a legfontosabb kérdések egyike. Hagyatéka ugyanis nem csupán Goethének vagy Petőfinek van, hanem másod-, harmad-, századrendű íróknak, irodalmároknak is. Időben visszafelé haladva, bizonyos szempontból, könnyű dolgunk van: az idő ugyanis általában jól szelektál, vagy legalábbis szelektál, ami tehát a múltból irodalmi vonatkozású anyag fennmaradt, azt gyűjteni, megőrizni és feldolgozni kell. Minden irodalomtörténész jól tudja, hogy a múlt valamennyi irodalommal kapcsolatos emléke fontos lehet. Gondoljunk pl. arra, hogy valamelyik múlt századbeli nagy író egyik művében feltűnik néhány olyan új gondolat, amit a róla szóló eddigi ismereteink alapján nem tudunk fejlődésének történetében elhelyezni. Első dolgunk, hogy elemezzük az ő korabeli jegyzeteit, leveleit; második, hogy átnézzük kortársainak írásban rögített gondolatait. Előfordulhat ugyanis, hogy az, ami utólag meghökkentően újnak látszik, keletkezésének napjaiban közszájon forgott — legalábbis az író szűkebb körében. Jelentkezhet a nagy író művészetében egy olyan olvasmány hatása is, amit csak barátai olvastak, de rájuk olyan — számunkra esetleg már nehezen érthető — benyomást tett, ami