Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Hangtár - Tverdota György: A hanganyagok gépelésének problémái

addig a másik esetben a stilizálás gondja kerül előtérbe. Az első esetben az a fontos, hogy a gépirat minél tökéletesebben, adekvátabban megközelítse a hangszalagon rögzített információkat, a másik esetben pedig, hogy a gépiratba úgy mentsük át az összes fontos, elhangzó információt, hogy az •— bár formájában emlékeztethet, utalhat szóbeli eredetre — az írásbeliség szabályainak, konvencióinak lényegében teljes egészében alárendelődjék. Az első esetben az írásbeli lényeg mellett fenn kell tartanunk minél teljesebben a beszédbeliség többletét, a másik esetben a beszédbeli eredet ellenére az írásbeliség elvének kell érvényesülnie. Tulajdonképpen tehát egy probléma két oldala domborodik ki a két cél esetében. Ezt az a tény is mutatja, hogy a pontosítás a publikációs stilizálást is meg kell előzze, mert stilizálni csak hiteles szöveget lehet. Vizsgáljuk meg először a pontosság problémáját! A gépírónő munka közben hibákat ejt és a szöveget hiányosan gépeli le. A hiányok forrása az, hogy akár mert a felvétel rossz, halk stb., vagy a beszélő beszédmodora nehezen követhető, vagy mert olyan kifejezést használnak egy interjú résztvevői, amelyet nem tud pontosan leírni, a gépírónő kihagyja a helyét. Egy rossz felvétel gépelt szövege gyakran tele van hiátusokkal. A hibák forrása lehet az, hogy a gépírónő rosszul érti a hallott mondatot vagy szót, esetleg nyelvtani formát. Ezek a könnyebben javítható hibák. Ha csak ilyenek vannak, jobbik esetben az ellenőrző személy beírhatja a kihagyott mozzanatokat, kijavíthatja a hibákat. De van a beszédbeli és írásbeli szöveg eltérésének egy sokkal nehezebben kiküszöbölhető oka. És a pontosság-problémának ez a leglényegesebb oldala. Ezt részletesebben kell megvizsgálnunk! Előfordul, hogy a beszélő kétszer fog neki egy mondatnak, és másodszorra kiderül, hogy az első megfogalmazási mód „nem érvényes". Gyakori eset, hogy a szóbeliségnek, a párbeszédnek megfelelően a beszélő kihagyásos mondatokban közli mondandóját. Esetleg csak egy mozdulattal, a hangszínnel, hangsúllyal céloz az odaértendő szóra. Az is megtörténhet, hogy a beszélő elfelejti a mondat utolsó szavát vagy szavait kimondani, mert „sietős" beszédű, át akar térni a következő mondatra. Nagyon gyakori eset, hogy a felvétel készítője röviden vagy hosszan rábeszéli az interjúalanyt egy emlék közlésére, a beszélő pedig szabódik. Vagy például megszólal a telefon, és a beszélő bosszankodó szavai rajta maradnak a felvételen. Esetleg a beszélő kávéval kínálja a felvétel készítőjét. Sokkal komolyabb problémát jelent, ha egyszerre többen beszélnek: egyszerre két személlyel készítünk felvételt, és a beszélők egymás szavába vágnak, egymás ellen mondják szövegüket. Az egyik esetleg csak egy megjegyzést szúr közbe. Lehetne még sorolni azokat az eseteket, amikor nemcsak a gépírónő, de az ellenőrző személy sem könnyen tud dönteni, belekerüljön-e egy beszédrész a gépiratba, vagy elmaradhat. A problémát még bonyolítja az a tény, hogy a „pontosság" optimális fokát nem lehet teljes egyértelműséggel meghatározni. A szöveg szükséges pontossági foka függ az azt tanulmányozó kutató érdeklődésének irányától is. Ha a kutatót számára ismeretlen adatok, tárgyi információk érdeklik, számára természetszerűleg szükséges és elegendő, ha az emlékezés adatszerűen pontos. A beszédszerűség illúziója, a beszélő jellegzetes beszédbeli fordulatai, megjegyzéseinek érzelmi árnyaltsága számára ebben az esetben elhanyagolhatóak. Sőt, zavaró a szövegképet mindig kuszábbá, kevésbé áttekinthetővé, nehezen olvashatóvá tevő beszédbeli többlet. Tehát az ilyen olvasónak érdeke a stilizáltabb, rendezettebb, olvashatóbb szöveg. Egyáltalán nem ritka azonban az az eset, hogy a kutató tisztában van kutatási területének adataival, tárgyi információival. Az emlékezést éppen szubjektivitása, élményekre alapozottsága, egyéni látószöge