Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Hangtár - Tverdota György: A hanganyagok gépelésének problémái

miatt hallgatja meg. Az érdekli, hogy az emlékező vagy emlékezők hogyan állnak hozzá egy általuk előadott problémához, hogyan értékelik azt a személyt, akiről beszélnek. Meg kell mondanunk ugyanis, hogy a szóbeli emlékezéseknek majdnem mindig van valamilyen intimitása, olyan oldala, amely a széles közönség számára nem sokat mond, vagy nem tartozik a nyilvánosságra, de a kutató számára igen sokat érhet ismerete. Ez esetben pedig igen fontos a teljes pontosság, hiszen az emlékezés szubjektív oldalához, élményekre támaszkodó előadásmódjához, érzelmi színezettségéhez hozzátartozik minden, első pillantásra esetlegesnek tűnő beszédbeli többlet, az adat pontosságán túl véletlennek számító fordulat. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a szöveg beszédbeliségének illúziója attól függően is fontos vagy kevésbé fontos, hogy mi a beszéd tárgya, vagy milyen személyiségjegyekkel rendelkezik a beszélő. Egy tudományos előadás magnetofonfelvételének gépelése ilyen esetben kevesebb gondot jelent, mint például egy olyan felvétel, amelyen egy mártír író özvegye emlékezik férjére. Vagy egy más példa: a beszélők intelligenciája eltérő. Egyazon eseményt egy magasabb intelligenciájú személy más oldalról közelít meg, mák szempontból tesz számunkra érdekessé, mint egy egyszerű szemtanú. Az előbbi esetben — némileg leegyszerűsítve a dolgot — inkább az adatok, értelmi íteletek bírnak informatív értékkel, míg a másik esetben inkább az élményszerű felidézés. Itt azonban elérkezünk a pontosság legvégső határáig. A teljesen hiánytalan, hibátlan, a valóságban sohasem létezhető ideális gépirat is csak az intellektuális vázát adhatja vissza a beszédnek. Már a hangszalag is a számbajövő információknak csak egy részét rögzíti, hiszen a gesztusok, mimika lemarad. De a magnetofonfelvétel jól rögzíti a hangszínt, hangerősséget, hanglejtést, jól kivehetővé teszi, hogy ugyanazt a szót a beszélő ironikusan vagy meghatottan ejti ki, hogy pozitív vagy negatív érzelmekkel áthatottan szól-e a tárgyról. A gépirat azonban ennek csak egy töredékét tudja visszaadni. Mintegy utal, következtetni enged a beszéd légkörére, tónusára. Tehát a legtökéletesebb gépelés és a legaggályosabb javítás sem eredményez olyan írásos szöveget, amely mindenki céljainak a legtökéletesebben megfelelne, és amely teljes mértékben tudná helyettesíteni a hangszalagot. Egyedüli védekezés az lehet, hogy ha az előadás érdekessége megközelíti vagy eléri azt a fokot, amelyen már az írásos szöveg csak nagy veszteséggel tudja helyettesíteni a beszéltet, akkor a gépelés ellenére a szalagot nem pusztítjuk el, azaz a felvételt nem töröljük le. A publikációra történő előkészítés esetén, mint fentebb már említettem, a központi kérdés a stilizálás, a szöveg kiadhatóvá átdolgozásának gondja. A hangszalag, illetve a pontosított gépirat átdolgozásának leglényegesebb szempontjai a következők: 1. Tartalmi átdolgozás: Volt már róla szó, hogy az emlékezések, beszélgetések nagyon sok olyan adatot, összefüggést, emléket, véleményt stb. tartalmaznak, amelyek nem tartoznak a szélesebb nyilvánosságra. Nem elsősorban politikai, illetve irodalompolitikai tartalmukra kell itt elsősorban gondolnunk, hanem a magánélet tartalmaira, bizonyos alkotáslélektanilag fontos biográfiai, mikrofilológiai tényekre. Mint ahogy az Országos Levéltárban vagy múzeumunk kézirattárában, a hangtárban is őrzünk olyan dokumentumokat, amelyek csak a kutatók érdeklődésére számíthatnak. A kiadásra való előkészítés tehát részben ezeknek a mozzanatoknak a szövegből való kiszűrését jelenti,