Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Hangtár - Szép Zoltán: A Magyar Nemzeti Hangtár terveiről

sának s a felszabadulás utáni anyagtakarékossági és a vitatható meggondolásokból történő szelekciónak esett nagyrészt áldozatul. A régi, gyakran muzeális értéket képviselő hanglemezek megsemmisülése ma is zajló folyamat. Az idős magángyűjtők sajnálatos elhalálozásával hangdokumentumaik általában gazdátlanná válnak, a gyűjtemény szétszóródik, zöme az ócskapiacra vagy a szemétbe kerül. A magángyűjtemények föltérképezetlenek, a történeti hangdokumentumok közületi felvásárlása, továbbá külföldre áramlásának ellenőrzése megoldatlan. Komoly, pótolhatatlan nemzeti és kulturális értéket reprezentáló eredeti hangdokumentumok mennek örökre veszendőbe, szinte a szemünk láttára. Az olyan közületek, mint a rádió vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum stb., melyek saját hangtárat tartanak fenn, nem kötelesek — s ez feladatukból, lehetőségeikből adódóan érthető —• a nemzeti hangmúzeum szerepét magukra vállalni. Az MRT viszonylagos teljességre törekvő audiovizuális gyűjteményén kívül az összes többi intézmény saját gyűjtőkörével adekvát területek anyagát gyűjti. A meglévő anyagok általában nem tehetők hozzáférhetővé más intézmények kutatói számára, mert ehhez sem az adminisztratív szabályozás, sem pedig a technikai lehetőség nincs megteremtve. A hazai közművelődési könyvtári hálózaton belül örvendetesen szaporodó fonotékák — melyek a nemzeti hangdokumentum-bázis művelődéspolitikai felhasználói és népszerűsítői is lehetnének —, ma még csak elvétve és szervezetlenül juthatnak hozzá kereskedelmi forgalomban nem kapható dokumentumokhoz. Nincs a közművelődési fonotékák munkáját segítő olyan módszertani központ, mely az audiovizuális dokumentumokat előállító, illetve tároló közületek és a könyvtári hangtárak felhasználói tevékenységét folyamatosan összehangolná. A Magyar Országos Levéltár, mely törvényrendeleti szabályozás szerint felelős az audiovizuális dokumentumok gyűjtéséért és védelméért, oly mértékben küzd munkaerő- és helyiséggondokkal, hogy ez időben csak az írott dokumentumok feldolgozását és további gyűjtését képes felelősséggel vállalni. Igaz tehát, hogy Vikár Béla, Kodály Zoltán és Bartók Béla világviszonylatban is úttörő munkát végeztek, amikor a XIX. század hetvenes éveiben feltalált hangrögzít őeszközt, a fonográfot alkalmazták népdalgyűjtő munkájukban. Útjaikról máig fennmaradt számos, egyedülálló értékű felvétel tanúskodik. Magyarország az audiovizuális dokumentumok szervezett megőrzése és feldolgozása terén a korai kezdet ellenére évtizedekkel lemaradt mind Európa legtöbb országától — így Ausztriától is —, mind pedig attól a nemzetközi áramlattól, mely az ilyen jellegű kultúrmissziót, magától értetődően, az általános művelődéspolitika illendő részének tartja. Történelmünk sajátos alakulása, a nagy megrázkódtatások, az ország múltbeli nehéz gazdasági helyzete természetesen adnak kellő magyarázatot ezen lemaradásra, de az ügy ennél többet kíván s többet is érdemel. Hozzá kell kezdenünk ma már egy olyan intézmény alapjainak lerakásához, melynek kizárólagos feladata és kötelessége a hazai, illetve magyar vonatkozású audiovizuális dokumentumok gyűjtése, feldolgozása és megőrzése lesz, vagyis életre kell hívni a Magyar Nemzeti Hangtárat. Több korábbi kísérlet után 1972-ben Ilku Pál, azóta elhunyt művelődésügyi miniszterünk adott megbízatást egy összefoglaló tervtanulmány elkészítésére. Ezt a tanulmányt azóta számosan megismerhették, s a vele kapcsolatban kialakult vélemények egyértelművé tették, hogy a javasolt megoldási távlat immár nem nélkülözi az igényen túl az eléréséhez szükséges