V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt... — Két hónap a Pesti Magyar Színház történetéből
amelyben egymás szomszédságában kapott helyet — hogy csak a legkirívóbb kontrasztokat említsük — Shakespeare és Castelli, Katona József és Kunoss Endre, Dumas père és Clauren darabja, kiváló példákkal szolgálhatott maradandó művészi érték és közönséges színpadi giccs közötti különbségek megfigyelésére. De tovább menve azt is mondhatjuk, hogy a színházban tapasztaltak felerősítették, illetőleg előkészítették egynémely olvasmányélményét: így például a Peleskei nótárius elmélyíthette Gvadányi iránt érzett vonzalmát és felkelthette érdeklődését Gaal József más írásai iránt; a Lear király és a Kean jelenthette kezdetét annak a folyamatnak, amely később Shakespeare-rajongássá, Dumas műveinek megkedvelésévé terebélyesedett; még a Messzinai menyasszony és Schiller lírájával való foglalkozása között is elképzelhetünk némi kapcsolatot. Gondolhatunk azonban ellenkező előjelű hatásokra is. Az újabb kutatás rámutatott a pályakezdő Petőfi magatartásának arra a vonására, amely abban nyilvánult meg, hogy határozottan, szinte kihívó daccal igyekezett magát kivonni az átlagízlés, a konvenció, az irodalmi kordivat bizonyos áramlatainak nyomása alól 85 — nem tételezhetjük fel, hogy a „különállás", a „különbözés, kiválás ösztöne" azokból az elkedvetlenítő impresziókból is táplálkozott, amelyeket a silány vagy akárcsak középszerű darabok, a színpadon olykor uralkodó hamis pátosz és szentimentális nyavalygások keltettek benne? Nem sérthették egészséges, természetes nyelvérzékét a korabeli színpadi nyelv feszes kifejezései, üres szóvirágai, a Komlóssy-féle fordítások magyartalanságai, nem bánthatták fülét a Vörösmartytól is megrótt „grammatikátlanságok"? De a műsorból kisugárzó és a költői attitűd kibontakozásának útját egyengető hatások vizsgálatánál nem felejtkezhetünk meg a színház műsorában oly nagy súllyal szereplő népszínművekről sem. Köztudomású, hogy a 30-as években előadott népszínművek nem az ún. irodalmi népiesség vonalába estek: nem népi hagyományok felelevenítése, népköltészeti termékeknek az irodalomba való beáramlása 8 " vagy azoknak utánzása útján jöttek létre. Művelőik egészen másfajta „népre" gondoltak, mint a népdalszerzők vagy a népmesék, népmondák gyűjtői: a színház „vasárnapi közönségére", vagyis városi kispolgárokra, iparosokra, kézművesekre, diákokra. Az ő szórakoztatásukról kívántak gondoskodni, ennek az irodalmi műveltség és érdeklődés alacsonyabb fokán álló rétegnek még csiszolatlan, sok tekintetben naiv ízléséhez alkalmazkodtak. Innét a jellegzetes műfaji sajátoságok: a tündérbohózatok kerete a mesék világában, tulajdonképpeni cselekménye pedig a kisemberek mindennapi életében játszódik, s a humoros vagy legalábbis derűs történet — amely olykor mulatságos kalandok sorozatából állt — arra szolgált alkalmul, hogy egyrészt a „nép" életkörülményeit, foglalkozását, érzés- és gondolatvilágát mutassa be, másrészt a hitelesség és a mulattatás kedvéért „népi" jellegű embertípusokat, zsánerfigurákat vonultasson fel. Azt is mondhatnók, hogy a népszínművek dramatizált életképek voltak a város (Bécs, Pest-Buda), kisebb mértékben a falu ((Enzersdorf, Visegrád, Pclcske) egyszerű embereinek világából. Gondoljunk csak a Peleskei nótáriusra. A színpadon rendre megjelenik Peleske községe, a Hortobágy, a csárda, majd a pesti utca, a színház, a kávéház, Hopfen lakása és pincéje 85 vö. SÖTÉR ISTVÁN: Petőfi a János Vitéz előtt. Romantika és realizmus. Budapest, 1956. 107—113. — PÄNDI PAL: Petőfi (A költő útja 1844 végéig.) Budapest, 1961. 404—409. 86 Eredeti népdaloknak betétként való énekeltetése ekkor még ritka jelenség; a Peleskei nótáriusban is mindössze egy népdal fordul elő. Igaz, hogy ez döntő módon járult hozzá a darab sikeréhez, de a többi énekszám kivétel nélkül műdal, a vaudeville-k nyomán divatossá lett kupié.
