V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt... — Két hónap a Pesti Magyar Színház történetéből
— mindez a maga jellegzetes embereivel: jegyzővel, kisbíróval, falusi emberekkel, kocsmárossal, juhászlegényekkel, haramiákkal és pandúrokkal; pesti arszlánnal, színészekkel, kávéházi vendégekkel, serfőző legényekkel és i. t. Tendenciájukat tekintve sem lehet az e korabeli népszínműveket egy kalap alá vonni az irodalmi népiesség céljaival. Nestroy műveiben — amelyek közül azonban Petőfi egyet sem láthatott 1839 tavaszán — itt-ott már hangot kapott a politikai szatíra, de Raimund és társai — s nyomukban a mi íróink is — csak erkölcsi hibákat, jellembeli félszegségeket és fonákságokat bíráltak, a fennálló társadalmi ellentéteket, a szegény nép nehéz sorsát nem érintették. Gaal József — aki Szigligeti előtt a legtöbbet tett a népszínmű korszerű továbbfejlesztése terén —• csak odáig ment eszmeiség tekintetében, hogy minden kiélezettség nélkül utalt a haladás, a városiasodás szükségességére, valamint a magyarság—németség ellentétére. Mindezek ellenére sem hiányzott bizonyos demokratikus irányzatosság a népszínművekből. íróik többségükben egyszerű környezetből származtak, színészek — Bécsben a különböző külvárosi népszínházak tagjai — voltak, s mint ilyenek a városi plebejus réteghez tartoztak. Leplezetlenül, határozottan a „nép" oldalán álltak: a kisembereket a humor szemüvegén keresztül nézték, emberi gyarlóságaik ábrázolásában nem takarékoskodtak a nyersebb komikum eszközeivel, de együttérzésüket, rokonszenvüket sohasem tagadták meg tőlük, s csak a romlott és cinikus kártokozókat, intrikusokat ítélték el egy „költői igazságszolgáltatás" nevében. Népszínművet írni tehát egyfajta „népbarát" állásfoglalást jelentett, s a színház is, amikor előadva ezeket a darabokat, kapuit egy „új közönség" előtt nyitotta meg, a színi kultúra — de egyben az egész közgondolkodás — demokratizálódásának útjára lépett. S a népi alapállás még határozottabban jelentkezett a paródiákban. Ezek ugyanis úgy keletkeztek, hogy íróik a páholyokban és a földszinten helyet foglaló előkelő, úri osztály kedvelt műfajainak: tragédiáknak, színműveknek, operáknak a karzaton szorongó kisemberek számára idegen, érthetetlen s ennél fogva furcsának, nevetségesnek tűnő sajátságait karikatúrává torzították; vagy úgy, hogy a témát a fenségesség és a választékosság piedesztáljáról a hétköznapiság talajára szállították le (Ősanya a falu pajtájában!) vagy úgy, hogy kisszerű eseményeket bujtattak egy hazugnak, erőltetettnek érzett „fentebb" stílus cicomáiba. Mindkét esetben a tágabb értelemben vett plebejus szemlélet és kritika érvényesült, s egy addig alrendűnenk tartott ízlés tört magának utat a színház világában. Mármost miféle összefüggést láthatunk Petőfi és a népszínművek népiessége között? Erőltetett dolog lenne Petőfi költői fejlődése első jelentős korszakának életképeit, népi alakrajzait, paródiáit a Pesti Magyar Színházban előadott népszínművekkel, mint ihletforrásokkal közvetlen kapcsolatba hozni s köztük tárgyi vagy stiláris egyezések, hasonlóságok után kutatgatni. Nyilvánvaló, hogy költőnk akkor is megírta volna remekbe szabott zsánerképeit, A helység kalapácsát meg többi stílusparódiáját, ha statisztáskodása alatt történetesen egyetlenegy népszínművet sem látott volna; a költeményekben bemutatott zsáneralakok még a későbbi, a Szigligeti-féle népszínművek figuráitól is lényegesen különböznek. 87 Az irodalomtörténeti tények összefüggésének ismerjük azonban másfajta lehetőségeit is. „Petőfi emberi és művészi érdeklődése a népi alakok iránt nem érthető meg pusztán a belső fejlődés szükségleteiből. Rendkívül erős volt e tekintetben is a külső tényezők, a „korszellem hatása" —- mondja Pándi 88 , 87 Ld. SÖTÉR ISTVÁN: i. m. 118—119. 88 PÁNDI: i. m. 241. 6 Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve. 81
