V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
MARTINKÓ ANDRÁS: Alkotásmód és kronológia
Arról van tehát szó — és ezt Petőfi saját vallomásával is igazoljuk —, hogy egyrészt Petőfi érzelmi, gondolati élményeinek történését (felmerülését, kibontakozását, lefolyását) valami különös materiális, fizikai együvéválással szereti — (noha ezt sok esetben a lírai igazság és teljesség nem is indokolja) valamilyen külső, fizikai, természeti környezetbe helyezni, azzal egybekapcsolni, azzal rokonítani. Mint a képzelet, a poézis horizont nélküli tengerén vagy világűrjében hajózó hajós vagy asztronauta valami különös földi, anyagi ösztönnel mindegyre „megadja a helyzetét", a helyzetére vonatkozó adatokat, s állandóan tartja kapcsolatát a „szárazfölddel" vagy a Földdel: azaz a fizikai valósággal. Minderről nem mernék beszélni, attól féltemben, hogy Petőfi költői-művészi nagysága csorbát szenved, ha nem ő maga emlegette volna — büszkén és ismételten — azt az „állati ösztönt — mely a költőben van" 1 ' 1 , azaz a költőnek és a természetnek (állati, növényi, fizikai világnak) az átlagosnál mélyebb, intenzívebb affinitását. És így már nem szégyellem kiemelni Petőfi kedélyéletének azt a különös évszakos változását, mely szerint az ősz és a tél általában a mélypontok, derűtlen, fájdalmas, keserű szakaszok, a tavasz és nyár viszont általában gyógyulást, derűt hoz . . . Nem én mondom, ő, Petőfi mondja: „Szívem .../.../ Elhervad minden ősszel, ámde / Minden tavasszal kivirít" (Most kezdem én csak . ..). És ilyen értelemben válik világossá, hogy milyen természetes és reális gyökerű az ilyen, látszólag fiktív asszociáció: „Mikor együtt voltunk, / Tudom, hogy szerettél. / Akkor meleg nyár volt, / Most tél van, hideg tél" (Reszket a bokor, mert...)... Nincs még költő, akinek költészetében nap, felhő, villám, fergeteg, széi, víz, patak, folyó, hegy, puszta, erdő, madár, virág, évszak, hó, jég, fagy, út stb. stb. — nem metaforikus, képi elemként — (áttételezőként!), hanem — fizikai valóságukban oly gyakran szerepelnének, mint Petőfinél. A Kinn a kertben voltunk . . . kezdetű versében .Erdőd, 1846. szept. 19.) például mindjárt az első versszakban ezt olvashatjuk: Azt sem tudtam, mi van, Ösz-e, vagy kikelet? s ezzel (amire más művéből is hozhatnánk példát) jelzi kiesését a világ fizikai keretéből, jelzi, hogy számára e keretről való megfeledkezés az érzelmi túláradás fokmérője, s jelzi egyben, hogy máskor e fizikai keret tudata szervesen hozzátartozott érzelmi s gondolati világához s annak költői kifejezéséhez. Mindennek megértéséhez még egy lépést kell tennünk a műtől „visszafelé", az alkotásmód titkai felé. Lehet, hogy túlzás, amit mondok, és csak szerény világirodalmi tájékozottságom árulója, de nekem mégis (persze csak általában s nem kivételnélküliséggel szólva) meggyőződésem: Petőfit a többi lírikus világnagyságtól az különbözteti meg, hogy nála nem a kész élmény a kifejezés tárgya, hanem az élmény megszületésének, kibontakozásának s kifejezésének folyamata: érzelmi, gondolati élményének történése. Ezért oly gyakoriak lírájában ez „epikainak" tűnő mozzanatok, — és ez a nyitja az oly sokszor emlegetett drámaiságának. A mondanivalója nem statikus érzelem- vagy gondolatrészletezés, egy lelki állapot leírása, hanem: élet, mozgás, az impulzustól a szétsugárzásig tartó folyamat, nem annyira — vagy helyesebben: nem csupán —vers, hanem inkább a vers születésének megjelenítése (Alkotásmódjában éppen ez a félrevezető: könynyűnek, könnyen követhetőnek látszik, míg a végén ki nem derül: valóban l'' Lapok Petőfi Sándor Naplójából. PÖM. V. k. 1956. T9.
