V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt... — Két hónap a Pesti Magyar Színház történetéből

sított a műsorban a dalműveknek; tegyük azonban hozzá, hogy ez a részrehajlás a közönség — főleg az arisztokrácia — és a sajtó egy részénél lelkes támogatásra talált. Mellőzött és elkeseredett színészeink úgy védekeztek, ahogy tudtak. Sokat persze nem tehettek : igyekeztek hangulatot kelteni Schodelné ellen, s ha lehetett, borsot törtek az orra alá. Egy ilyen, a színészek ellenérzését kifejező csíny robbantotta ki azokat az eseményeket, amelyeknek Petőfi is tanúja lehetett. Szerdahelyi 1838. december 27-én és 30-án Balog István Ludas Matyi c. énekes bohózatában kiparodizálta a primadonnát, utánozva annak modoros mozdulatait. Ez az eset — amely egyébként harsány derültséget váltott ki a nézőkből -— nem maradt következmények nélkül. A megsértődött Schodelné elégtételt követelt, s a választmány megrótta Szerdahelyit, egyben indirekt pénzbüntetéssel sújtotta: megtiltotta, hogy a jövőben a Ludas Matyit az ő kísérőzenéjével adják. Ámde Ráday Gedeon, aki nem tartozott Schodelné elvakult hódolói közé, s inkább a színészekkel rokonszenvezett, nem értett egyet ezzel a határozattal, s nemcsak igazgatói állásáról, hanem választmányi tagságáról is lemondott. Ekkor a választmány, hogy helyreállítsa a vezetés megingott tekintélyét és elejét vegye a színészek esetleges további akcióinak, erős kezű embert keresett, s ezt Nyáry Pál személyében vélte megtalálni — teljhatalommal felruházva tehát 1839. január végén ráruházta a színház vezetését. Ez félreérthetetlen kihívásnak számított, hiszen mindenki tudta, hogy az újdonsült igazgatót gyengéd szálak fűzik a primadonnához. Nyáry igyekezett is megfelelni a beléje helyezett bizalomnak. Nemcsak a színészeket akarta megrendszabályozni, hanem az Athenaeum szerkesztőit is, akik lapjukban nyíltan és határozottan Szerdahelyi és a Schodelné ellen lázongó színészek védelmére keltek, elítélték a dalművek túlzott pártolását, s szóvá tették a színházban uralkodó visszás állapotokat. A választmány egy terjedelmes nyilatkozatban próbálta álláspontját igazolni, felbujtással vádolta Bajzát, Toldyt és Vörösmartyt, s végül is egy, az Athenaeumhan névtelenül megjelent cikk miatt, amely kifogásolta a gyakori igazgatóváltozást, pert indított ellenük. Simoncsics János alispán március 15-én —- tehát néhány nappal azután, hogy Petőfi a színház szolgálatába állt — 32 Ft pénzbírságra ítélte Bajzáékat; óvásukra azonban a királyi tábla megsemmisítette a megyei döntést. A polémiába a helytartó tanács is beleavatkozott: mérsékletre intette a színház vezetőségét és megrótta a cenzort, aki nem akarta engedélyezni a triász ellen-nyilatkozatának megjelenését. Mindezek következtében a megyei urak felhagytak a pereskedéssel, a triásznak a közvéleményt a dolgok igazi állása felől felvilágosító replikája megjelenhetett, s a dezauvált Nyáry Pál április közepén letette a színháznál viselt hivatalát.

89 Mégsem mondhatjuk, hogy a küzdelem Bajza és társai teljes győzelmével végződött. Az opera-párt elhallgatott, de a színház életében mi sem változott: Schodelné pozíciója megingathatatlannak látszott, helyén maradt a választmány is, s makacsul folytatta az opera dédelgetését. A helytartótanács egyszeri közbelépése nem nyújtott biztosítékot, hogy a zaklatások nem fognak ismétlődni, a szerkesztők szólásszabadságát továbbra is korlátok közé szorították.

90 A triász tehát úgy döntött, hogy felhagynak az előadások bírálatával, a Játékszíni króni80 Az ügy részletes történetét ld. VÖRÖSMARTY: i. m. 575—607. és LUKÁCSY SÁNDOR— BALASSA LÄSZLÖ: Vörösmarty Mihály 1800—1855. Bp. 1955. 239. 90 „Kezeink egy kivételes személyre nézve kötve valának; bírálataink csak egyoldalúak lehetének" — írta Vörösmarty az eseményekre visszapillantva. (VÖRÖSMARTY: i. m. 207.) 6» 83