V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt... — Két hónap a Pesti Magyar Színház történetéből

s nyomban fel is sorolja e korszellem képviselőit: írókat, műfajokat, az irodalmi élet egyéb megnyilatkozásait — népszínműveket azonban nem említ. Mi úgy képzeljük, nem az önkényes hipotézisek számát szaporítjuk, ha azokat is hozzászámítjuk — a rangsor kérdésének felvetése nélkül — Petőfi művészi forradalmának előzményeihez. A népi-plebejus ösztönöket, a társadalmi hovatartozás és elkötelezettség tudatát költőnk nem irodalmi mintákból tanulta, ez a sors nagy ajándéka volt. Hogy azonban a népiesség egyéniségének és költészetének uralkodó, központi vonásává fejlődött, ebben sajátos életkörülményei, tapasztalatai is közrejátszottak, s ez utóbbiak közé tartozhatott az is, hogy 1839 tavaszán statisztaként alkalma nyílt megismerkedni néhány olyan drámával, amelyeknek szerzői a népnek a népről írtak humoros-parodisztikus hangvételű, életképszerű, zsánerfigurákkal bővelkedő színdarabokat. 5. Nem lenne teljes a Pesti Magyar Színház viszonyairól rajzolt kép, ha nem emlékeznénk meg az évekig tartó ún. ,.opera-háborúnak" arról a szakaszáról, amely éppen Petőfi statisztáskodásának idejére esett. Dalművekkel már a Budai Színtársulat is kísérletezett, de erejéből csak néhány opera egyes részleteinek előadására futotta. Helyes volt tehát, hogy az állandó magyar játékszín vezetősége kezdettől fogva az opera-előadások számának és színvonalának emelésére törekedett. Hiba csúszott azonban a választmány műsorpolitikájába, amikor túlzott mértékben, a prózai darabok rovására látott hozzá az opera fejlesztéséhez : ez megbontotta a társulat egységét, s olyan feszültségeket idézett elő, amelyek alapjaiban rendítették meg az intézet működését. De a légkör fokozatos romlásáért, az egyre gyakrabban és egyre hevesebben kirobbanó incidensekért a felelősség elsősorban Schodelnét, a híres, egyben hírhedt primadonnát terhelte. Művészetéhez nem fért kétség: nagy terjedelmű, tökéletesen iskolázott hanggal rendelkezett, s egynémely ,,tikk"-jétől eltekintve kitűnően játszott is. Már jelentős külföldi és a pesti német színpadon aratott sikerekkel dicsekedhetett, amikor 1838 januárjában — néhány előzetes vendégszereplés után — állandó tagnak szerződött színházunkhoz. A közönséget már első fellépésével meghódította, a sajtó dicshimnuszokat zengett róla; ha ő énekelt, a színház mindig zsúfolásig megtelt. De meg is fizettette magát. Évi 5000 forintot kapott — vezető prózai színészeink havi gázsija 140—180 Ft körül mozgott! —, s ehhez még különféle kedvezmények járultak: két hónapi szabadság, hogy külföldön vendégszerepelhessen; férje mint ,,énektanító" 1000 Ft fizetést húzott, noha intrikáláson kívül semmit sem csinált a színházban; s ami egészen szokatlan, sőt hallatlan eset volt : rá nem vonatkozott a színház fegyelmi szabályzata. Mindez már önmagában is elég okot szolgáltatott, hogy színészeink görbe szemmel nézzenek rá — a féltékenység és irigység azonban nyílt ellenségeskedéssé fokozódott, amikor kiderült, hogy a mérhetetlenül önhitt, szeszélyes és zsarnoki természetű énekesnő gátlástalanul visszaél kiváltságos helyzetével. Terrorizálva az igazgatóságot beleszólt a játékrendbe, a szereposztásba és a rendezésbe; felsőbbrendűségét bántó módon éreztette kartársaival; még attól sem riadt vissza, hogy a neki valamilyen okból nem tetsző partnereit nyílt színen belezavarja énekükbe és játékukba, s ezzel megakassza az előadást. Később még a közönséget is sértegette, ha az kegyeltjeit — mindig férfiakat! — nem ünnepelte eléggé. A választmány, hogy a színház zilált pénzügyi helyzetén javítson, hosszú időn keresztül eltűrte Schodelné basáskodását, s kedvéért egyre nagyobb teret bizto-