V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt... — Két hónap a Pesti Magyar Színház történetéből
írói képességei csak később bontakoztak ki, s akkor is elsősorban a vígjátékban és a népszínműben; most, a 30-as évek végén — részben a kötelezőnek érzett hazai hagyományt folytatva, részben pedig a francia romantikusok példájára — históriai tárgyú szomorú játékokkal kísérletezett, anélkül, hogy igazán jelentőset alkotott volna. Kitűnő színpadi érzékének ugyan vitathatatlan tanújelét adta: mind a Vazult, még inkább az Abát jól szerkesztett érdekes bonyodalom és hatásos helyzetek jellemzik, de mindkét drámában gyenge a lélektani motiválás, hiányzik belőlük az igazi történeti levegő, nyelvük pedig bántóan prózai, olykor egyenesen közönséges. A külföldi színművek között a leggyengébb a Genfi árva. Mint Ignaz Franz Castelli (1781—1862) művét tartották számon, holott a bécsi drámagyáros valójában csak fordítója és átdolgozója volt: az igazi szerző Victor-Henry-Joseph Ducange (1783—1833) — ugyanaz a Ducange, akinek Harminc év egy játékos életéből c. rémdrámája Európa úgyszólván valamennyi színpadán szenzációs sikert aratott, s Petőfi későbbi színi pályáján is szerepet játszott. 03 A Genfi árva (Therese, ou l'Orpheline de Genève, 1820) is tipikus ,, mélodrame": egy titokzatos bűnügy körül kikerekedő izgalmas-érzelmes történet, amelynek főalakjai az üldözött ártatlanság és a teljesen elvetemült, rafinált gonosztevő. „Ez is egy azon darabok közül — jellemezte a drámát a Honművész — mellyekben sírás-rívás s fogak csikorgatása, égi háború, mennykő-ütés s temetés hozatnak fel hatássegédül; mellyben a gonosz ármánykodó, hogy a darabnak némi drámai színe legyen, végén elhurcoltatik, s a gyötrött leány férjet kap." 6 ' 1 Vörösmarty a darab „prózai mindennapiságát" kifogásolta'", Vajda Péter pedig túlzott érzelmességét. 66 Mint sok más francia darabbal, Ducange melodrámájával is az történt, hogy az osztrák átdolgozó a német színpadi ízlés szellemében a dráma szentimentális vonásait emelte ki. De ez kapóra jött a mi színészeinknek is, akik — amint arra már utaltunk — féllábbal még mindig a „síró-éneklő" iskola modorosságaiban süppedeztek. Az egymással két rokon témájú darab: Friedrich Halm (1806—1871) Griseldis és Ernst Raupach (1784—1852) Királylány mint koldusnő, vagy : Az élet iskolája c. színműve rossz hírben állnak irodalom- és színháztörténetíróink előtt 67 — alighanem Bajza hatására, akinek lesújtó véleménye volt mindkét drámáról. Egyik legjelentősebb, a műsorpolitika elvi kérdését érintő bírálatában éppen ezt a két darabot állította elrettentő példaképként a francia romantikus drámairodalommal szemben. „Mert tudnotok kell magyar atyámfiai — írta többek közt maró gúnnyal —, hogy e Griseldisek, e raupachi Életiskolák a németeknek nagyon tetszenek; valahányszor adatnak, megtelik a színház, és van sírás-rívás; Raupach pedig és Halm Friderik nagy hírben állanak, mint drámaköltők. Ilyen dolgok történnek a német drámai literatúrában. Ha e nagyon tudós nép a maga Goethéét és Lessingét istenítené színpadain, s így ütne zajt a franciák ellen, tudnám e dolgokat összeegyeztetni; de ilyen Griseldiseket és Koldusnőket dicsér03 FEKETE S ANDOR: i. m. 144—146. 64 Honművész 1839. 101. sz. december 19. 805. 65 VÖRÖSMARTY: i. m. 116. 66 „A darab a betegebb német színjátékok közül való, melyben Laborfalvy Róza (Selbach Teréz) hamradfél óráig eped, siránkozik, nyavalyog, míg végre szerencsésen férjet kap." (Hasznos Mulatságok 1838. II. félév 6. sz. július 21. 48.) 67 Ld. VÉRTESY JENŐ: A magyar romantikus dráma (1837—1850). Budapest, 1913. 54., 66. és 266. — RÉDEY TIVADAR: A Nemzeti Színház története. Az első félszázad. Budapest, 1937. 78—79. és 125. De KADAR JOLÁN is: A pesti és budai német színészet története 1812—1847. Budapest, 1923. 54. és 79.
