V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt... — Két hónap a Pesti Magyar Színház történetéből
A kép, amelyet erről az együttesről az egykorú források alapján megközelítő pontossággal rekonstruálhatunk, meglehetősen ellentmondásos. Színészeink egymás közti viszonyát, a társulat belső életét jó közösségi szellem, egyfajta családiasság jellemezte. Ez már abból is következett, hogy többjüket rokoni kapcsolatok fűzték egymáshoz : nemcsak a házaspárokra (Bartha — Bartháné, Lendvay — Lendvayné, Komlóssy — Komlóssyné) vagy a testvérekre (Udvarhelyi Miklós és Sándor, Egressy Gábor és Benjamin) kell gondolnunk; Egressy Gábor Szentpétery húgát vette feleségül, László József Éder Lujza nővérét; Balog István Lendvaynénak volt a nagybátyja, egyben nevelő apja; Komlóssy Ida és húga, Paulina, természetesen szüleik szárnya alatt készültek a színi pályára; családtagnak számított Laborfalvy Róza is, Benke „atyus", a második pesti színésztársulat (1807—1815) vezértagjának leánya. Komoly személyi ellentétekről, intrikákról, nemtelen vetélkedésekről nemigen tudunk; Egressy és Fáncsy nem szívelhették egymást, de ez sem fajult el ellenségeskedéssé. A társulat tagjai szívvellélekkel együtt munkálkodtak a közösnek érzett „családi vagyon": a színház gyarapításán. Művészi szempontból már más volt a helyzet. Megfelelő irányítás híján — a vezetőség csupa dilettánsból állott — egységes játékstílus nem alakulhatott ki. A rendezők hatásköre nem terjedt túl az előadás technikai feltételeinek biztosításán, mindenki egyéni felfogása, sőt szeszélye szerint játszott: ki még a régebbi „síró-éneklő" iskola álpatetikus, könnyes meghatottságára vadászó modorában, szenvedélyes ágálás és klasszikus plaszticitás végletei között ingadozva, botladozva. A kosztümről is mindenki maga gondoskodott, ízlésének — olykor ízléstelenségének — senki sem szabott határt. Gyakran hiányzott az egybevágó összjáték, színészeink más-más tájszólásban beszéltek. De még a munkafegyelem sem volt eléggé szilárd; zajos sikerekre szürke, unalmas esték következtek, ugyanaz a színész ugyanabban a szerepben hol egészen kiváló alakítást nyújtott, hol meg saját színvonalán alul közönyösen, unottan morzsolta le szerepét. A^z egyik leghitelesebb tanú, Vörösmarty így értékelte a színház teljesítményét, visszapillantva erre az időszakra: „A színészetet tekintve tagadni nem lehet, hogy jeles, kielégítő előadások is voltak, mit részben egyes színészek' szorgalmának, részint, akarjuk hinni, az igazgatóság' vagy rendezőség' koronként fölébredett buzgóságának, de részint annak is lehet tulajdonítani, hogy illy bármi csekély, de mívelt közönség' szemei előtt mint a' pesti, színészekben, kikben tehetség, 's csak egy kis ügyszeretet 's önbecsülés van, egészen elaljasodni nem lehet. Azonban a' jobb előadások kivételképpen állanak; haladásról pedig, millyet ennyi idő alatt joggal várhatnánk, szó sem lehet. A' szerep nem-tudás 's innen eredő úgy nevezett stylisálás, grammaticátlan beszéd, össze nem vágó játék, majd lankadtság, majd túlzás, hanyagságnak, felkészületlenségnek tanúi, még mindig honosak színpadunkon, sőt ha hasonlítást akarunk tenni, az előbbi (még a' budaiakat sem véve ki) játékokkal, inkább visszaesésnek jelei láthatók, mint előmenetelé." 22 A tizenhat éves ifjú, aki most látott életében először igazi színházat, bizonyára más szemmel nézte színészeinket, mint a tapasztalt, kiforrott ízlésű költőkritikus. De meg aztán voltak olyan erényeik, amelyeket semmiféle fogyatékosság vagy mulasztás nem homályosíthattak el. Az utókor nem érdemtelenül tüntette ki ezt az együttest „a nagy gárda" jelzővel: kevés kivétellel csupa eredeti 22 Vörösmarty Mihály összes Művei. Akad. kiad. 14. k. Bp. 1969. 208.
