V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt... — Két hónap a Pesti Magyar Színház történetéből

tehetségből, nemes becsvágytól, hivatásszeretettől fűtött jellemből állt. Naturalisták voltak, de az iskolázottság hiányát kitartó önműveléssel pótolták. Sokoldalúságuk s ezzel összefüggésben munkabírásuk egyenesen bámulatos. Mindegyikük igyekezett ugyan magát egy bizonyos szerepkörre, egy-egy jellemtípusra specializálni: Lendvay volt a hősszerelmes, Lendvayné a drámai szende, Fáncsy az intrikus, László a bonviván; Udvarhelyi játszotta az apákat, Kovácsné a vénasszonyokat; Szentpétery a kedélyes nagybácsikat, táblabírókat, Komlóssy Ida a naiv kislányokat; de készségesen vállalkoztak másnemű feladatra is, válogatás nélkül. Rónai-Petőfi Egressyt két hónap alatt tizenhatszor láthatta — tizenhat különböző szerepben, a Leartói és Bánktól kezdve le egészen Kotzebue közkatonájáig a Szerelem gyermekében és Oktár Eduárdig a Visegrádi kincskeresőkben, Hazucha Ferenc gyatra tündérbohózatában; Udvarhelyi, Szilágyi, Szentpétery, Szigligeti, Bartháné — ha kisebb epizódszerepekben is — majd mindegyik darabban játszottak, és Lendvayné is egy hónapon belül tízszer lépett fel kilenc nagy, fárasztó főszerepben. Több színészünk (Balog, Fáncsy, Komlóssy, Szigligeti, Szerdahelyi) rendszeresen fordított külföldi színdarabokat a repertoár számára; Szigligeti már egyre-másra írta drámáit; Egressy dramaturgiai tanulmányokat, színházpolitikai vitacikkeket tett közzé; Szerdahelyi mint zeneszerző, Telepy mint a színpad ezermestere tűnt ki. Fáradhatatlan tevékenységükkel ki is vívták a közvélemény elismerését, megbecsülését. A színház a Hatvani-kapun túl, a belváros falain kívül állt, de az együttes legjobbjai lassanként a főváros társas életének központjába kerültek, a nemzet kulturális életének vezetői közé emelkedtek; néhány évvel később többen a politikai mozgalmakba is bekapcsolódtak. Nagy szerepet játszott ebben feddhetetlen magánéletük. Legtöbbjük rendezett családi viszonyok között, kiegyensúlyozott polgáremberként élt; könnyelműség, felelőtlen bohémkedés távol áll tőlük, szenvedélyük csak egy volt: a színház, a színjátszás. Népszerűségüket a gyakori „műutazások" is növelték: vendégszerepléseikkel nagymértékben fejlesztették vidéki pályatársaik művészetét, a vidéki közönség ízlését. A jelentéktelen statiszta-újonc és a beérkezett vagy a nagyra menendő színészek között — annak ellenére, hogy egyazon intézmény szolgálatába álltak — aligha jött létre számottevő kapcsolat. A soproni diákok közt elterjedt hír, hogy Petőfi „a legelső színészekkel és színésznőkkel, főleg Lendvaynéval is beszédes lett volna", a kamaszkor fantáziájának terméke. Egy fél évtized múlva Petőfi már egyenrangú művészként fesztelenül fog a Nemzeti Színház hírességeinek körében mozogni; gyakran fordul meg Szentpéteryéknél, egy életre szóló barátságot köt Egressyvel, első igazi szerelmes versével nyíltan udvarol Lendvaynénak; mint műkedvelő fellép Szigligeti Szökött katonájában, viszont önérzetesen tiltakozik, amikor a Tigris és hiénát éppen Szigligeti egyik új darabjával szemben kedvezőtlen időpontban akarják bemutatni. Ekkor azonban legfeljebb ha apró személyes szolgálatokat tett nekik, egyébként a háttérből figyelte — s nyilván bámulta őket. Ám ez a mindössze néhány hétig tartó, teljesen egyoldalú és a köszönő viszonyon túl nem terjedő ismeretség sem maradhatott hatás nélkül. Hírük-nevük már eddig is eljutott hozzá — most naponként találkozhatott velük, színről-színre láthatta őket, nappal „civilben", este kimaszkírozva, kosztümben, játék közben, s érdekes egyéniségük, egy-egy jellegzetes alakításuk mély benyomást gyakorolhatott rá. Különösen, amikor kedvencei színész-szerepekben léptek fel. Tanulmányunk következő fejezetében szó lesz Told Enzersdorfi postalegény, Deinhardstein Garrick Bristolban és Dumas père Kean c. drámájáról. Told népszínművének hőse képzelt személy: egyszerű postalegény, akiből azon-