V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Apokalipszis helyett kataklizma — A „Szörnyű idő ..." elemzése
fel a „nagyszerű halál" 11 (Ismét magyar lett a magyar , . .), ha ki is irtanak, legalább nem becstelenül halunk; mintegy visszaveszi korábbi kirohanásait a helótanépség ellen (A nemzethez). De sorolhatnánk még sokáig a példákat, egyik se lenne olyan mintaszerű, mint a Csatadal bizakodásának alapja: Mingyárt vitéz, mihelyt magyar, Ö s az isten egyet akar, Előre! 1949-ben azonban: Szerencse és az Isten Tőlünk elpártola,. . . (Négy nap dörgött az ágyú . . .). De mint Erdély csataterein Bemnek lehetett a fátummal szemben győznie, a nemzet is győzhet az apokaliptikus végidőben „Habár ég és föld ellenkezőt akar!" Teljesen a Szörnyű idő . .. felépítését előlegezi az idézett Bizony mondom, hogy győz most a magyar ... : csakhogy mindenütt ellenkező konklúzióval. Érezhető az elrugaszkodás a korábbi egyértelmű isteni megbiztatás talajáról. Dacos, fátummal szembeszegülő hang váltja fel az isten palástjába kapaszkodó bizalmat. Bemtől tanulhatta. A vers szerkezete: elítéltettünk — de a végzettel szemben is lehet győzni; a nemzethalál fenyeget — de a nemzet nem fog kihalni, hanem szabad és boldog lesz; a költőt meg akarják ölni — de túl kell élnie az ellenség pusztulását, hogy a diadalt megénekelje. Isten helyére Bem lépett garanciaként. Megkapja a végítélethez szükséges kelléktárat is: Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga. (Az erdélyi hadsereg) Ahogyan közelít a vég, mintha még erőteljesebben próbálna szabadulni a kimerüléshez közelítő metafizikai-theodiceai ballaszttól: Szent az ügyünk, velünk van az Isten, Vagy velők sincs, ha mi velünk nincsen. (Buda várán újra német zászló!) Utolsóelőtti nagy apokaliptikus látomásában isten kegyelmét már csak anynyiban látja, hogy megengedi valakinek, hogy a dicső magyar nemzet tagja legyen. Nem Isten, nem Bem, hanem maga a megszemélyesített Nemzet lengeti Európa előtt a zászlót és vezeti népét az Antikrisztus, a király fölötti diadalra. Hálából nem a költő fogja megkoszorúzni, hanem az emberiség. (Jött a halál). Es az utolsó, az orosz ellen minden magyart síkraszólító Föl a szent háborúra! is csak a végén kéri az utolsó ítélethez, amelyet a nemzet fog végrehajtani, az Isten, magyarok nagy istene, segedelmét. A nemzet halála itt is csak az alternatíva egyik fele. Hiába jön ellenünk az ördög, akinek a gaz király eladta lelkét, amíg a nemzet harcol és segíti istene, az események történetiek, természetesen az apokaliptikus történetfelfogás szabályai szerint. Ezt húzza alá a múlt, a szent, dicső halottak hangsúlyos emlegetése. Az idő meglódult, de nem bomlott meg. il A kifejezés értelmezésére vö. MARTINKÖ ANDRÁS : A „nagyszerű" halál . . . Kritika 1971. X. 22—28.
