V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Apokalipszis helyett kataklizma — A „Szörnyű idő ..." elemzése

Sokáig úgy tudták, ez az utolsó verse. A Szörnyű idő . . .-t csak 1868-ban közölte Vadnai Károly. Kritikusai tudatában — tisztelet a kivételnek — azonban azóta is e vers, (és a belőle levonható tanulságok) nélkül él forradalmi és szabadságharcos, apokaliptikus lírájának képe. Pedig a vers történettagadása hatalmas erővel világít nemcsak előre, Arany felé, hanem hátra is. A Petőfi-életmű sűrűjébe. Megvilágítja azt a harcot, amelyet az igen korai messianisztikus, szenvedést és nemzetsorsot felbonthatatlanul egybekovácsoló álláspont feladása után a szinte egyszerre támadó apokaliptikus és nemzethalált sejtő koncepciók vívtak egymással. Az egyik harcot akar mindenáron, mert a harctól megváltást remél, a másik a harc pusztító kimenetelétől fél. Mindez sokáig a Felhők pesszimista kozmológiájának előterében zajlik. A harcot egyelőre eldöntötte az apokalipszis javára a francia forradalom eszméinek megismerése. A történelem fordulata azonban megváltoztatta az erőviszonyokat, ismét felszínre dobta a nemzethalál problematikáját. Sokáig több-kevesebb sikerrel fenntartotta e két, ellentétes gondolatkör egységét a szabadságharcos apokalipszis újonnan kialakított műfaja, az isten ostorává átképzett magyarság sajátos harci lírája. Végül azonban győzött a nemzethalál: és leleplezte az apokalipszist. Rábizonyította, hogy történelmietlen, kataklizmatikus. A történelemről pedig, hogy nem teleologikus. Abszurd.

12 Innen érthető a vers érdes, a Felhők korszakára emlékeztető, vérfagyasztó iróniája. Miután háromszor mondta, hogy „szörnyű idő!", még hozzáteszi, majdhogynem prózaian, hogy „s a szörnyűség mindegyre nő". A kárhoztató végítéletet egy „talán"-nal vezeti be; a „minden tagunkból vérezünk" patetikus képe után odacsapja: „Hogy is ne?" A „kisebb'*-re nem a várható „nagyobb", hanem a „szomorúbb" felel, a „hátul áll — döghalál" rím enyhén frivol. Fennkölt megszólításban közli a honnal, hogy „Beh kijutott a része" — isten csapásiból. A két kézzel kaszáló halál képe sem egyéb, mint az „értünk Alpár mezején dús kalászt lengettél" és hasonlók csúfondáros deformációja. 9. A tragikus irónia jellemzi a második részt is. A költői hivatásról kialakított képét vetkőzteti itt csupaszra, az abszurdnak bizonyult történelem szemeláttára. A feltételezett túlélőnek az lenne a szerepe, hogy híven beszámoljon a fél világnak arról, hogy a másik fele hogyan pusztított el egy nemzetet. (Korábban az apokalipszis mindig az „egész világra" terjedt ki, mint az új, de szent Napóleonhoz intézett versben, a RespuöZicában, itt viszont, ahol nem világvégéről, hanem csak a magyarság pusztulásáról van szó, a hentesmunkára elég a félvilág is.) A szenvedés úgy is elmondhatatlan; de ha el is lehetne mondani, nem hinnék el. A Jövendölés (1843.) óta versek egész sorában ígért magának költői halhatatlanságot. Még abban az évben haszontalannak nyilvánította: a nyomorgó öreg 12 Az ellenség annál inkább a világrend őrének érezte magát. I. Miklós cár így indokolta meg május 9-i kiáltványában beavatkozását: „Nem avatkoztam volna be, ha nem a mi bőrünkről volna szó, vagyis ha nem látnám, hogy a bécsi és a magyar gazemberek nemcsak Ausztria ellenségei, hanem az egész világ rendjének és nyugalmának is ellenségei, . . . gonosztevők, világpusztítók, akiket saját nyugalmunk érdekében ki kell irtani." Ld. SPIRA GYÖRGY: A magyar forradalom 1848—49-ben. Bp. 1959. 530.