V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Apokalipszis helyett kataklizma — A „Szörnyű idő ..." elemzése

klasszikus antitézisének nem ez az egyetlen előzménye. A szabadságharc alatt végig megmarad a kard a „mi" kezünkben, az igazság oldalán. E kard-mitológia nyilván összefügg az isteni mandátumot szimbolizáló Isten-kardja históriával és mélyen benne gyökerezik a magyar hagyományban. Mi sem jelzi jobban Petőfi kevés és viszonylag stereotip képpel dolgozó képrendszerében, hogy az ég elfordult tőlünk, mint az, hogy a kard kikerült kezünkből. A szabadságharc eseményei, a nemzethalált reális közelségbe hozó nemzetiségi mozgalmak, majd koncentrált osztrák—-orosz intervenció természetszerűleg átszínezték a költő nemzethalál-felfogását. Többé nem engedett meg magának Az emberhez hasonló, a Vanitatum vanitas korláttalan pesszimizmusára emlékeztető verset, ahol a nemzethalál csak egyik, elkerülhetetlen eleme az egész világ pusztulásának: Dicsőséged, neved maradjon! hol? A nép is elvesz, melyhez tartozol. Az ország, melyben most él nemzeted, Tenger volt egykor, s újra az lehet. S e föld is semmiségbe oszlik el, Kevély ember, miben kevélykedel? (1847) Korábbi megoldásaival szakítva, zseniális fordulattal behelyettesíti az eddig elsősorban forradalmi látomások festésére használt apokalipszisbe a nemzethalált. De nem mint realitást, hanem mint a nemzet, a választott nép Isten segítségével elkerülhető, sőt, harccal, szakadatlan erőkifejtéssel feltétlenül elkerülendő perspektíváját. Hiszen „az nem lehet", hogy éppen most, ezeréves küzdelem után vesszen el e nép : Az idők, a népek éktelen viharja Elfújt volna minket, mint egy porszemet, De ő szent palástja szárnyát ránk takarta, S tombolt a vihar, de csak fejünk felett. (A magyarok istene, 1848.) A vörösmartys hang felerősödésével együtt az ellenség is megkapja a maga apokaliptikus színeit. Egyedül vagyunk a föld kerekén, egész világ ellenségünk, kicsiny sziget vagyunk tenger közepén: közhelyszerű szívóssággal ismétlődnek és variálódnak ezek a képek a 48 49-es költeményekben. Néha elborul a hang és hiányzik az ellensúlyt biztosító, végül mindent jóra fordító isteni végzés: így a Fekete-piros dalban is. A teljes pusztulást azért itt is egy „talán" szelídíti. Bízott a forradalom mindenható erejében. Ha ügyét a nemzetével egyesíti, minden látszólagos akadályon át diadalra viszi, s ha a forradalom győz, a nemzet sem veszhet el. Erdély uniója is megsokszorozta hitét: míg 1846-ban még a mindent szétszóró szélvésztől félt (Erdélyben), most elutasítja a nemzethalál rémét : Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz, Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez ... De én nem félek többé a haláltul. .. (Két ország ölelkezése) A kedvezőtlen történelmi események sem ingatják meg: bízik, hogy a nagy világ csodákat lát majd a síkra lépő magyaroktól, s csak másodsorban rémlik