V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
MARTINKÓ ANDRÁS: Alkotásmód és kronológia
ban talán csaik Heine vethető össze egy s más szempontból Petőfivel . .. Most azonban erre nem térhetünk ki, elég annyi: Petőfi epikus művei a költő fejlődésében általában, az egyes ciklusokon belül pedig különösen kronológiáikig kitüntetett helyet foglalnak el. A helység kalapácsa és a János vitéz, a Salgó és a Szilaj Pista, Szécsi Mária, a Bolond Istók s természetesen Az apostol (meg ,a többi töredékben vagy tervben maradt mű is) meghatározott funkcióval s — ez most a legfontosabb — kronológiailag szinte előre megjósolható időpontban keletkezett. Vagy ha ez talán túlzás is, annyit bízvást mondhatunk, hogy a ciklusfolyamat ismeretében sokszor eddig rengeteg ellentmondást tartalmazó keletkezési dátum revideálható, sőt revideálandó. A János vitéz például nem keletkezhetett 1844. nov. 15-e után — mint az eddig általánosan elfogadott tétel hirdette —, mert az 1844. év utolsó 6 hetében valami új („Szerelem gyötrelme", politikai, filozófiai érdeklődés, ingerültség a kritika ellen stb.) van kibontakozóban, s nem összefoglaló funkcióval. Egyazon költő nem alkothatta egyazon időben ezt a merőben kétféle költészetet. (Leírhatta, letisztázhatta viszont a kész művet ekkor is. Minderről részletesen más helyt szólok.) Kiegészítésül és összefoglalásul tegyük még hozzá: Petőfinél az epikus művek (akárcsak a prózai és prózaikus drámai alkotások) nem lezárják a ciklust, nem maradék ihletek levezető csatornái, de nem is valamely, még lírai kifejezésre meg nem ért élmény terjengősebb kifejezései, hanem a ciklus (esetleg egy fejlődési szakasz) második fázisában egy korábbról felhalmozódott, összesűrűsödött és szerteágazott mondanivaló transzponált (néha nem is nagyon transzponált) összemarkolásai s tágabb terjedelmű, nagyobb lélegzetű, változatosabb magatartású kibontásai. Nem ciklusle Zic.ll cLS clZ epikus" alkotás, mert a lezárás (ha megtörténhetik) utána következik: a harmadik fázisban, s újra az első fázisra emlékeztető, személyes és — ha nem is mindig lobogó, de mégis — a második fázis rövidebb, tömörebb, zártabb alkotásainál részletezőbb, kibontott abb jelleggel. Az ide tartozó verseknek azonban tartalma is, hangvétele is rendszerint más, mint az első fázis impulzusában felszökkenő, kipattanó én-verseké. Itt többnyire visszatekintés, összegezés, értékelés — és egy új impulzus jelentkezésének (vagy sejtésének, reményének, vágyának) jelzése a fő mondanivaló. Mindez nem történhetik objektivált formában: a költő újra a maga nevében, néven nevező világos beszéddel s a ciklusban (pl. bordalokban, zsánerképekben, aforizmákban) követett — a második fázis transzponálásai miatt félreérthető — magatartását vállalva vagy leleplezve, illetőleg megmagyarázva rekapitulál— és fordul a jövő, a más, az új felé. Természetesen így az előző ciklus harmadik fázisa gyakran elkülöníthetetlen a következő ciklus első fázisától. Például 1845 őszének fejlődési ciklusa végén az Álmos vagyok és még sem alhatom, Álmaim, Téli éj nyugodtan felfoghatók a „Felhők" néven emlegetett ciklus (nem verskötet!) nyitó verseiként is. Ezt a — különben majdnem természetes — élményfolyamatot, lelki történést és költői magatartást-változtatást, művészi mozgást, kézzel foghatóan lehet követni a kronológiailag is viszonylag jól ismert ciklusok (pl. Szerelem gyöngyei, vagy az Ösz virágai címen tervezett ciklus: az 1846. őszi szerelmes versek) esetében. Ha például az utóbbit nézzük: az előre nem látott szatmári nagy szerelmi élménytől függetlenül is kitapinthatóan egy új ciklus első fázisában vagyunk (Csalogányok és pacsirták, Nagykárolyban, A bilincs). Ezt a magatartást, élménystruktúrát és kifejezésformát nem változtatja meg, csak 2 Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve.