V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Apokalipszis helyett kataklizma — A „Szörnyű idő ..." elemzése
egyszerre. A harmadik strófa ismét jambikus kezdetű, nincs oly szoros kapcsolatban a másodikkal, mint az az elsővel. A rímelés: aabbcddc. Két félre bontja a szakaszt, két, ellenkező tendenciájú, előbb párosrímmel előrehaladó, majd ölelkezővel lekérek ülő részre. Csakhogy e két rész nem esik egybe a metrum tagolódásával: ott 5—3, itt 4—4 sor áll egymással szemben. Az első négy, páros rímeivel látszólag nyugodt sort felhasogatja a szokatlan osztás: 8—8—4—4 és a csatlakozó, a rímelés szerint már a másrendszerű félbe tartozó hetes; ugyanakkor a második rímegység rendjét is zavarja, hogy első sora metrikailag az előző részt zárja le. Ugyanis a katalektikus hetes jobban tapad az előző akatalektikus nyolcasokhoz, mint a felezésből támadt négyesekhez, vagy a rákövetkező akatalektikus nyolcashoz. A lehetőség tehát végig nyitva áll, hogy a konkrét vers a két megoldás közül, amelyet e Janus-arcú strófa kínál, a szimmetrikus 8—8—4—4II7—8—8—7, vagy az aszimmetrikus 8—8—4—4—7II8—8—7 lehetőségét válassza. Az előbbit csupán a II. versszak valósítja meg. Szinte nem lehet megmondani, melyik a nyugtalanítóbb, diszharmonikusabb : ha egy egység más rímrendszerbe tartozó taggal végződik, vagy, mint ebben a szakaszban, a lezárás után egyelőre eldöntetlen minőségű, ismeretlen rímszavú sorral kezdődik az új egység. 3. A metrum adta szabadsággal „beszél" tehát a vers. A bonyolultra font hálón belül érvényesülő választások sokirányú szabadságával. E „beszéd" két nagy félre oszlik: az első két strófa kiáltására és az utolsó kettő kérdésére. Mert kiáltásnak kell felfognunk az első 16 sort, noha csak egy felkiáltójel áll benne, a belső rímmel is megosztott első sor végén, mely a címmel együtt a bibliai „hármas jaj" rémült sikolyát intonálja. Az Apokalipszis angyala „mondja vala nagy szóval: Jaj, jaj, jaj a föld lakosainak" (8. 13.). Kiáltás itt mind az öt mondat, azzá teszi a kétkedő „talán", a „kisebb" — „szomorúbb" más-más összehasonlítási síkról vett antitézispárja, a „Hogy is ne?" látszat-kérdése, a „beh" és „o" indulatszava és megszólítása. Kiáltás modalitását tekintve, grammatikailag-retorikailag szigorú következetességgel felépített kijelentés-sorként is elemezhető. Az első mondat (1—2. sor) az igazolandó tétel, ennek kifejtése a további négy mondat. Az első feltételes érvénnyel Isten csapásának tulajdonítja az eseményeket: a második és harmadik kifejti, hogy a kiirtás részben háborúval, részben dögvésszel folyik, és a negyedik e kettős tényezőt a két kézzel arató enyészet hatásos képébe összefoglalva, immár bizonyosan Isten csapásának tulajdonítja a hont érő katasztrófát. Azaz a felütésben körvonalazatlanul jelzett „szörnyű idő"-ről bebizonyosodik, hogy azonos a nemzet Isten által elhatározott elpusztításával. Másrészt a körvonalazottan említett háborúról és döghalálról kiderül, hogy nem önálló jelenségek, csupán a felsőbb végzésből folyó nemzethalál eszközei. Formalizálva: —X= —A *~=^~ (— a) + (— b). Tagolása a felütés után: Istencsapása (?) — Háború — Dögvész — Istencsapása (!). Csakhogy az egész sorozat ál-szillogizmus, a pusztulás oka: a háború és a döghalál, e kauzalitásra az isteni végzés látszólagos finalitása csak rá van biggyesztve. A két strófa szoros egybetartozását biztosítja az is, hogy legerősebben felkiáltás jellegű az intonáló első, és az összefoglaló utolsó mondat, amelyek ily módon három másikat kereteznek. Az egységet szolgálja a folyamatos metaforaépítés és -rombolás is: alighogy létrejött a villogó kardú félvilág hatásos képe, szinte brutálisan lerombolja a költő feloldásával, a háborúval való azonosításával.
