V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Apokalipszis helyett kataklizma — A „Szörnyű idő ..." elemzése

De csak azért, hogy az egyik, prózaian nevén nevezett rettenetes istencsapása mellé odatehesse a másikat, a döghalált. Hogy azután ismét a metaforikus szintre visszatérve, annál hatásosabban teremthesse meg a két kézzel arató enyészet apokaliptikus képét. Kard — háború — dögvész — kasza: ismét az előbb megfigyelt khiasztikus szerkezet. Közben észrevétlenül átminősülhetett a szenvedő, a csapásokat elviselő alany a minden sebéből vérező Nemzetből a Honná, akinek határában a halál kaszál. A személyesen vállalt Mi-ből, amelyhez illett a kard, az aktív lényből, aki még él, noha súlyosan sebesült, a passzív színtérré, ahol már a döghalál működik. Személyessé varázsolja azonban utóbbit is a sóhajos megszólítás. Egyúttal a kardot villogtató „félvilág" is a konklúzióban elveszti önelvűségét: csupán az égi döntés eszköze, a két kézzel kaszáló enyészet egyik karja. A második nagy egység kérdések fokozódó sorából áll. A nemzethalál immár bizonyos, csak az kérdéses, marad-e a jövőnek írmag, túléli-e valaki a pusztulást, azért, hogy krónikása lehessen az utókor számára? Ujabb kérdés szegül az első nyomába, amely rögtön megszűkíti az elsőben fölvetett lehetőség érvényességi körét: ha marad is valaki, nem biztos, hogy képes lesz a hű beszámolóra. Arra, hogy történeti hűséggel adja elő a katasztrófa lefolyását. A következő kérdés tovább szűkíti ezt a csöpp reményt: ha el is mondja valaki a történeti hűségnek megfelelően a nemzet végszenvedéseit, lesz-e olyan ember, aki annak veszi, ami, azaz történelemnek, nem pedig őrült álmodozásnak, mesének? A kérdések elhangzanak, válasz nélkül. Iszonyú perspektíva: nemcsak hogy elpusztul a nemzet, hanem pusztulásáról még csak nem is értesül az igazságnak megfelelően a világ ! Nem fogja tudni, miként történt a katasztrófa, „a mint / Megértük ezeket mi mind", azaz az elpusztultak, a nemzet szempontjából — legföljebb a pusztulás eszköze, a kardot villogtató „félvilág", az ellenség szempontjából. A kérdéssorozat alapvetően két félre oszlik. Az első: Egy szálig elveszünk-e mi? — a második az ellenkező lehetőséget, a túlélést további kérdésekkel lassan a semmibe foszlatja, az utolsó magyar lehetőségeit tagadja. A fokozódó kétségbeesést nyomatékos erővel egyre szorosabban az első részben metafizikai háttérbe ágyazott pusztulásra vonatkoztatják a közelre mutató névmások: „e vad fekete idők", „e gyászdolgok", „ezek", „ez", „e beszéd". Egyre általánosabb szintre emelkedik, előbb jelzett főnév, majd jelzőtlen, azután csak névmás, végül a „beszéd" már az összes eddig elhangzott dologra, a vers egészére vonatkozik. A kérdésekről végül kiderül, hogy költői kérdések voltak és az előbb tényszerűen ábrázolt helyzetet minősítik. Azzal, hogy a feltételezett túlélő szavahihetőségét vonják kétségbe, a költő nyomatékosan kiemeli, hogy a „szörnyű idő", az itt és most átélt valóság maga hihetetlen, nem történelembe illő. nem teszi történelemmé a feltételezett és a tények által látszólag megerősített isteni végzés sem. Örült álom jellegét hordja, az embernek elfogadhatatlan. 4. Elfogadhatatlan, mégis iszonyú erővel jelen lévő. Megtudjuk róla, hogy micsoda, majd hogy milyen, de csak bizonytalan sejtésünk van eredetéről és még bizonytalanabb jövőjéről. Nincsen igazi történelemhez illő időbeli tagozódása, amely múltból indulva jelenen keresztül a jövő felé tart. A múlthoz fűződő kapcsolatairól semmit sem tudunk: talán csak annyit, hogy a katasztrófa elítélő égi döntés eredménye. Jövőjéről talán ennél is kevesebbet: talán túléli valaki, de az is céltalan. A múlt elítélt, a jövő pedig nem hajlandó tudomást venni