V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
FENYŐ ISTVÁN: Petőfi és Kölcsey — Adalék az „apostol-motívum kialakulásához
Ugyanez a fejlődéselv már Kölcsey művében is megjelenik, sőt nem is egyszer: emlékbeszédében a költő valósággal „rájátszik" e gondolatra. Alkotásának központi, leghangsúlyosabb helyein fogalmazza meg — összesen négy ízben. Az emlékbeszéd belső eszmei struktúrája épp e gondolatismétlésre alapozódik: ,,. . . A sorsnak kedvencei nincsenek — figyelmezteti olvasóit Kölcsey már műve elején — csak eszközei. Kemény részvétlenséggel az egyesek iránt intézi ez az egész menetelét. S így a már elveszettnek látszó magból gyakran hosszú évek után virágoztatja fel a teljes szépségű plántát, nem tartván figyelmére méltónak, hogy az, ki a magot a jelenlét pusztaságaiban, egyedül a még akkor kétes reményért, hintette el, többé nincs; s emiéktelen sírja felett díszlik a virágbokor." Nem sokkal utóbb így önti formába Kölcsey e gondolatot : „. . . Eszköz volt ő is [ti. Kazinczy] a sors kezében; izzadott ő is azért, aminek gyümölcsét aratni más fogja; félszázadig küzdött a pusztában, s egy messze pillantás az ígéret földébe lőn minden jutalma." Kazinczy életművét átfogóan értékelve s jelentőségét meghatározva újra e gondolat bukkan elő a fejtegetések szövetében: ,,. . . Mert semmi sem esik e világon ok és egybefüggés nélkül; ami történik ma, annak magvai század előtt, s talán senkitől sem sejtve, hintettek el; s ami történni fog század után, az a mostani tettekből, gondolatokból, vagy talán csak sejdítésekből ver magának gyökeret." S végül, az emlékbeszéd befejező részében így nyer megfogalmazást e Herder, majd Hegel műveiben kikristályosodott fejlődésprincipium: „. . . Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassanak, s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson." Ennyi egybeesés, megfelelés, eszmerokonság két mű között nem lehet merő esetlegesség: az ,,apostol"-motívum első hazai csíráját, Petőfi ihletalakulásának egyik forrását kétségkívül Kölcseynek 1832-ben elmondott beszédében kell keresnünk. Csíráját és egyik forrását — ismétlem újra. Mert mi sem áll tőlem távolabb, mint az, hogy valaminő leegyszerűsítő módon erre az egyetlen összetevőre vezessem vissza a nagy mű genezisét. Egy klasszikus költő mindig élmények, emlékek, hangulattípusok, lélekállapot-változatok gazdag rétegzettségével dolgozik, s az eszméiért méltatlanul üldözött forradalmár alakja éppenséggel nem volt már ismeretlen jelenség idehaza, még kevésbé a világirodalomban. Petőfi monográfusai, Horváth János és Pándi Pál igen alaposan össze is gyűjtötték a szilveszteri hőstípussal rokon karaktermotívumokat. Ennek során Pándi Pál Táncsicsot említi, továbbá Martinovicsot és Lovassy Lászlót, szól Blanqui és Babeuf, Darthé és Buonarroti alakjáról s másokról, míg Horváth János elsősorban Shelley elbeszélő költeményeinek és Dickens Twist Olivérjének hatásösszefüggéseire utal. 10 Mindez találó (és nyilván tovább is bővíthető), de úgy gondolom, hogy ebben az inspiráló névsorban ezentúl Kölcsey és Kazinczy nemes egyéniségeit is érdemes számra tartanunk — sa szőlőszem-hasonlatnak az emlékbeszédre visszavezethető gyökerei révén nem is akéirmilyen helyen. 10 PÁNDI PÁL: Jegyzetek Az apostolról. MTA I. Osztályának Közleményei. XXVI. k. 1969. 152.; HORVÁTH JÁNOS: Petőfi Sándor. Bp. 1926.2 479—484. és 527.
