V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
FENYŐ ISTVÁN: Petőfi és Kölcsey — Adalék az „apostol-motívum kialakulásához
volt éppenséggel minden vonatkozásban felhőtlennek nevezhető : A helység kalapácsától kezdve 1848-as ismert politikai konfliktusukig több jel tanúskodik erről. Mindehhez vegyük hozzá még azt is, hogy költőnk Kisfaludy Károlyt „másodrendű tehetség"-nek nevezte, hogy Eötvösről mindvégig hallgatott, Berzsenyiről pedig szava sem volt. Magas, a legmagasabb eszmei, erkölcsi és esztétikai mércével mérte Petőfi az embereket és a teljesítményeket. Annál figyelemre méltóbb ezért az a tisztelet, sőt rajongó csodálat, amellyel Kölcsey Ferenc iránt viseltetett. Versben és prózában egyaránt áldozott emlékezetének! Meggondolkodtató ez már csak azért is, mivel Kölcsey éppen annak a nemesi reformpolitikának, érdekegyesítő liberális ideológiának volt hazai megalapozója, melyet Petőfi elégtelennek, a nép politikai hatalomra juttatása programjával ellentétesnek tartott. A Himnusz költőjének neoklasszikus színezetű, meglehetősen eszményies-ünnepélyes veretű romantikája pedig ugyancsak távol állott az ő plebejus népiességétől, robusztus valóságközelségétől, hasonlíthatatlan közvetlenségétől. Mi lehet az oka vajon annak, hogy a nemességet elviselni sem képes népfi ily tőle szokatlan elismeréssel adózott a legrégibb nemesi családok leszármazottjának, Ond vezér ivadékának? A kérdés érdemi megválaszolásához mindenekelőtt az említett művek, Petőfinek Kölcseyvel kapcsolatos megnyilatkozásai visznek közelebb. Lássuk először az Üti levelek Kerényi Frigyeshez (1847) XIV. levelének szövegét. ,,. . . Badalóval csaknem szemközt fekszik innen a Tiszán (tulajdonképpen túl a Tiszán) Cseke, és a csekei temetőben Kölcsey Ferenc. Tavaly ősszel egypár hétig laktam itt, s meg-meglátogattam a szent sírt, melyben a legnemesebb szívek egyike hamvad. Halmánál nincs kőszobor, még csak fejfa sincs, melyre neve volna fölírva; de nincs is rá szükség, mert az odalépő vándornak szívdobogása megmondja, ki van ott eltemetve. Csendes e táj ; a városok, a nagy világ zaja nem hangzik idáig. A nagy férfi sírja körül csak a szellő rezgeti a tövisbokrokat, a tövisbokrok virágain vadméhek donganák, s távol az andalgó Tisza halkan mormolja dalát, hogy a koporsónak álmát meg ne zavarja." 3 Fojtott, borongós fájdalom érzik e sorokban, a megilletődöttségnek, elfogódottságnak és gyöngéd emlékezésnek szokatlanul meleg, bensőséges személyessége, ellágyuló líraisága, sőt annál is több : azonosulás a tisztelet tárgyával. A szöveg numerózus dallama, finom verszenéje, elégikus-szomorkás lüktetése, plasztikusemelkedett hangzásformája, egész hangulatisága nemcsak megbecsülést, mármár áhítatot sugároz az elhunyt költő iránt, de belső eggyéválást is felidézett alakjával. Akiről pedig A farkasok dala szerzője így szólt, így tudott szólni, az nyilván nemcsak előd volt számára, hanem egyszersmind mintakép, útmutató szellem, követendő eszmény magatartásban és erkölcsi ideálban egyaránt. Petőfi „szent"-nek nevezi itt a sírt, melyben Kölcsey nyugszik, s tudjuk, hogy „szentséges"-nek ő csupán elveit tartotta, — halott költőtársában tehát az elvek, a hajlíthatatlan princípiumok letéteményesét és megtestesülését tisztelte leginkább. De milyen elvekét?
