Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete

s mindjárt két szálban indult el. Az egyik a közép- és kisnemesi életben gyökerező, jellegzetesen magyar anekdotizmusból építkezett (Kisfaludy, Fáy, Jókai, Mikszáth, s az utolsó nagy lobbanás: Krúdy), a másik jobbára a nyugati prózán iskolázott (Eötvös, Kemény, majd a Nyugat nagy prózaírói). E két szál mellé sodort aztán Móricz Zsigmond elődeivel és fegyvertársaival egy harmadikat: annyi szerepeltetés után végre a hangját is híven megszólaltatva a magyar parasztságnak. A magyar esszét a második szál mentén haladók kezdeményezték. Illyés nem az ő nyomdokukban jár, nem a Nyugat kialakította irodalmi esszé hangját folytatja, nem Babits, Kosztolányi, Halász Gábor. Szerb Antal útját töri tovább, hanem új hangot üt meg, új csapást vág. Azt végzi el, amit Móriczék előtte a szépprózában vittek végbe: megteremti és sikerre vezeti a paraszti-plebejusii szemléletű esszét. Friss vérrel, eleven élettel tölti meg ezáltal ezt az intellektuális írásformát, s a hazai adottságokhoz a legjobban hozzá hajlítja. Esszé stílusa már korai pályaszakaszaiban megformálódott, de az elmúlt évtizedekben teljesedett ki igazán. S különös helyet foglalnak el fölívelésében irodalmi esszéi. Irodalmi esszéiben történelmi módszert követ: érvei közül elsőnek a kor társadalmi szerkezetét veszi tekintetbe. Ahogy Racine-t az abszolutizmus körüli harcokból, a feudalizmus és polgárosodás összeütközéséből bontja ki, ahogy Hugo jellemét és műveit a XVIII. Lajostól III. Napóleonig ívelő történelmi szakasztól eredezteti, úgy lép elő Fazekas is a 18—19. század fordulójának magyar történelméből. Ez a módszer párosul plebejusi szemléletével, melynek jegyeiről még bővebben szó lesz. A hangvétel, az előadásmód nem népies: népi. Nem szóhasználata származik Rácegrespusztáról, hanem a szófűzése, a gondolkodásmódja. Az olyan, mint ahogy az angoloknak elmondja egy antológia előszavában: „Ennek a mesecsaládnak a magyar népmesék nagyon is jellemző tagjai. Ezek elsősorban az előadás közvetlen, friss menetével tűnnek ki. Mintha a mesemondó voltaképpen nem mások szavát isimételné, hanem olyat mondana el, mégpedig azon melegében, ami vele magával esett meg. Rögtönöz; rákacsint a hallgatóira. És szavai mögött bizonyos humor bujkál." (Amit a jelnőttek a gyermekek könyvéből tanulnak, Ingyen lakoma, Szépirodalmi K. 1964.) Nyelve nem regionális, a magyar irodalom teljes szótárát felhasználja, stílusának szépségéről, kristályos tisztaságáról már sokan értekeztek. Van mégis egy írása, melyben feltűnő módon idegen szavakat kevert: à la manière, sine fine, ça s'entend — olvashatjuk benne. — Arra az írására gondolok, amelyben az álművelteket kigúnyolva Veres Péter európai emelkedettségét védelmezte. Racine-tól Eluard-ig, vagyis a racionalizmus, a realizmus és a tárgyi a sság eszménye Ne tagadjuk: parasztiság és provinciahtás még ma is összekapcsolandó fogalmak sokak fejében. Élő irodalmunkban Illyésre hárul az a feladat is, hogy e téves társítást végleg eloszlassa. Illyés paraszitisága, majd később látjuk, helyesen fogalmazva: plebejussága, Párizst hozza életközeibe. Legkiválóbb, európai hírű galhstáinik sem mozognak nála otthonosabban a francia irodalmi műveltség ezeresztendős termeiben. Biztonságát -nemcsak a fölényes tárgyismeret adja, hanem az is, hogy tudatosan kutat és keres. Ctá