Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete
A francia nyelv és a francia kultúra nálunk hosszú ideig nemcsak a kulturális tájékozódás eszköze és forrása volt. Néha politikai kiállás, hogy ne mondjam tüntetés számba is ment. A német „kultúrkör" agresszív terjeszkedésének próbáltak vele gátat vetni a szellem emberei: olykor talán mosolyogtatóan, nem egyszer még az igazi tájékozódás rovására is (hiszen volt, amikor a német filozófia és a német irodalom mélyebb emberi gondokra világított rá, mint a francia), de mindig a magyar szellemi integráció magasabb és nemesebb célja érdekében. Ebből a németellenes, hazafias „gallomániából" indultak el Illyés első francia tárgyú tanulmányai is és ennek a gondolatkörnek legszebb példája volt az a bátor esszéje, amelyet A francia irodalom kincsesháza c. antológia bevezetőjéül írt 1942-ben. Ebben — a háború kellős közepén — nyíltan hitet tett a német fasizmussal szemben a francia racionalizmus pártján. A felszabadulás után írott terjedelmes francia tárgyú tanulmányaiba is ez a pártosság ível át: a világos, közérthető kifejezés, a racionálos gondolkodás példáit keresi a francia irodalomban. A világosság és közérthetőség elve — Illyés mindig kerüli a vulgarizálást — nem az első hallásra, iskolázatlan füllel történő megértést kéri számon, hanem a megértés lehetőségét, a gondolat, ha mégoly fáradságos munkával is föllelhető kemény héjú magját. Ahogy Aragon, Éluard vagy Follain versei érthetőek. Illyés a gondolkodó, tudatos művészet híve. Amint azt Racine-tanulmánya tanúsítja, ezért érzi közelebb magához a klasszicizmust is, mint a romantikát. Az okos értelemnek és világos gondolatnak alávetett alkotásmód vonzza benne, de az élettelen szabályok, a megmerevedett formák taszítják. Éppen a racionalizmus nevében utasít el mindennemű dogmatizmust is. A gondolkodás ellenségét nem az érzelmekben, hanem a holttá merevedő doktrinérségben tudja. A történelmet is eszerint osztályozza: többek között azért áll a protestantizmus pártjára, mert az kevésbé dogmatikus, mint a katolicizmus. A forradalmárt szintén a gondolkodás képességéről ismeri föl. Madarász Józsefről rajzolt portréjában, a mérges kis aggastyán jó hangosan, egy évszázadon át kiáltva vágja oda Deák Ferencnek: „Mindenkor inkább forradalmár vagyok, mint doktriner!" Racionalizmusa átszövi költészetelméletét is. A nép költészetéért (1954) c. tanulmányában a költészet alapfeladatául jelöli a „közös érzéskincs" ápolását, gazdagítását. A „közös érzéskincs" a társadalmi tudatot jelenti, s a művészi ábrázolás azon fordul meg, hogy a társadalmi tudat vajon az ember teremtette világ, a társadalmi lét tükreként jelentkezik-e a műben. Illyés a realista művészet híve, de realizmuson nem stílust, nem a múlt század egy meghatározott mozgalmát értve, hanem a művészi alkotást mélyen kormányzó elveket, melyek föllelhetők a művészet egész történelmében, s melyek nem zárják ki az eleven, modern kísérletezést. Költői égboltja alatt elfér az ókínai dal és a szürrealista vers, Fazekas Mihály és Szabó Lőrinc — mégpedig nem valami tágraszabott eklektikusság, hanem pontosan meghatározott ars poetica alapján. Illyés példát ad arra, hogyan lehet olyan kritikai szemléletet kialakítani, amely a hagyományok őrzését, az értékek védelmét és az új törekvések kibontakozását egyszerre szolgálja. Példát ad világirodalmi szemléletre, amely nem mond ellent a nemzeti irodalom ápolásának, és példát ad arra a nemzeti irodaiomszemléletre, amely nem zárja magába követőjét, hanem hozzáköti a világ művelődésének nagy áramlásához.
