Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

ILLÉS LASZLÓ: Eszmények és valóság keresztútján (Illyés prózája a felszabadulás után)

lenéről. „Akaratlanul is benne van egy kicsit az a kor is, amelyben íródott; van benne az én életem egy korszakából is valami." Illyés nem tartja „erkölcsi lénynek" az időt, nem hiszi, hogy a történelem-feladta problémák maguktól elrendeződnek, a nagy igazságok automatikusan valóra válnak. Ha Petőfiről szóló esszéje első lapjain úgy találja is, hogy hősének az eszmény plátói álomképét szabad csak látnia, hogy meg ne torpanjon a valóságos kép előtt, maga az egész mű sodró áramlása a küzdelemre, „a néptestvériség ígéretföldjének" valóságos megközelítésére buzdít, ösztönöz. Ez az eszme munkált egy korábbi prózai művében is, a Két férfi (1950) című filmregényében (amelyből a Föltámadott a tenger című film forgatókönyve készült). Műfajilag ez sem igazi regény természetesen, átmenet a forgatókönyv és az epika között. Két hőse Petőfi és Bem, fő gondolata ismét a Petőfiből megismert figyelmeztetés: „a nép ügyét csak a néppel együtt lehet megnyerni". E filmregényben ott csírázott már a két évvel később született Ozorai példa és az 1953-as Fáklyaláng égő gondja. A kritika részletesen és joggal méltányolta e műveik érdemes misszióját a haladó nemzeti hagyományok feltámasztása érdekében, a hazafiasságra nevelő szándékot; némileg kisebb hangsúly esett azonban azokra a mozzanatokra, amelyek közvetlenebb allúziókként utaltak a korabeli jelenre. A szocializmus építésében akkoriban felmerülő ellentmondások megrázó hatása a művészi kifejezést egyre erőteljesebben a dráma felé mozdította el. Az illyési próza nem jelzi tehát ezekben az években azokat a mély történeti és morális problémákat, amelyeket a líra (Kézfogások, 1956; Űj versek, 1961) és a dráma (Másokért egyedül, 1963) oly intenzíven sugároznak. Ebben nyilvánvalóan e témák önkéntelen műfaji gravitációja játszik szerepet, 1961-ben írja meg Illyés az Ebéd a kastélyban című kisregényét, amely címadó írása 1962-as gyűjteményes prózai kötetének. Itt olvassuk az alábbi sorait: „Ügy gondoltam, hogy a főúri világ gyors-rajza után papírra vetem egyszer azt is, hogy alakult szülőpusztám környékén a polgári demokratikusnak induló, majd népi demokratikussá átváltó világ s végül a közös gazdálkodás légköre. Meg tudom csinálni? Egyelőre más terveim vannak" •— válaszol a feltett kérdésre. E más tervek közül hamarosan napvilágot lát a Kegyenc, a néptől elidegenedett hatalom szolgálatának tragédiája. A Honfoglalók között riportjaitól és a Hunok Parisban korképétől, az Egy év verseitől távolodva Illyés figyelmét egyre inkább a „politika és a közügy" viszonyának problematikussága, a társadalmi moralitás síkján jelentkező kérdések kötik le. A hétköznapok megannyi nyugtalanító mozzanata, avagy az egykor kezdett küzdelem folytatására ösztönző sugallatok nem ölthetnek testet a társadalmi élet mélységeit és mozgását szélesebben átvilágítani kényszerülő prózában, inkább versbe, drámába kívánkoznak. Az Ebéd a kastélyban című kötet műfajilag ismét vegyes anyagot tartalmaz, s mintegy húsz év terméséből válogat. Stílusa, nyelve a magyar próza élvonalában mutatja Illyést, tartalmilag a válogatás egy életregény fejezeteit hivatott képviselni, noha természetesen csak töredezetten jelezheti e pálya szakaszait egy-egy emlékező írás a harmincas évek végéről, egy fejezet a Koratavaszból, későbbi tanulmányok. A címadó kisregény a stiláris remeklésen túl eszmeileg is fontos határkő az illyési életműben. Bizonyos mértékig ellenpontot képez ez a nagylélegzetű novella a „hatalom-erkölcs" szférában mozgó korabeli drámai terméshez képest, mégpedig mélyen ideológiai értelemben. Noha az illyési drámák sugallatai kétségtelenül általában is illették a moralitást — úgymond — romboló politikum szféráját s ezzel a történel-