Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

ILLÉS LASZLÓ: Eszmények és valóság keresztútján (Illyés prózája a felszabadulás után)

mietlenség övezeteibe sugároztak át, ugyanakkor a ,,hic et nunc" elve alapján a munkásmozgalom művészileg legélesebb önkritikáját is tartalmazták (talán csak Benjámin lírája mérhető hozzájuk), végső törekvésük az elidegenedett, népellenessé válható hatalom vészes következményeinek bemutatása volt a magánerkölcs és a közerkölcs világában. Az Ebéd a kastélyban a társadalomkritika eszmei indítékainak másik frontvonalát rajzolta fel egyidejűleg, világosan felfedte a művészi-emberi pozíciót, miután nem a régi irányába mozgó defenzívaként jelölte meg a nap égető kérdéseivel való viaskodás terepét, hanem a ,,régi hatalom" játékosan kegyetlen végső elparentálasával dokumentálta és hitelesítette az előretekintő művészi analízis társadalmi jogosultságát és természetrajzát a szocialista etikum megszilárdítása érdekében. A Puszták népe utóhangjaként higgadtan fölényes és történelmileg igazoltan kegyetlen leszámolás, helyesebben elszámolás az Ebéd a kastélyban a feudális idők egykori uraival, akiknek hírét-nevét nem őrzi meg a történelem, mert végtélen önzésükkel, ostoba politikájukkal és népgyűlöletükkel eljátszották a magyar múltat. A feudális Magyarország eltemetésének írói zárófejezete ez a mű, önkéntelenül is folytatás után kiált, az egykor volt puszta mai lakóinak élete készülne majd átlépni az illyési epikába. Most már csak erre folytatható tematikailag ez a prózai vonulat. A folytatás igénye, az előre törekvő munkás igyekezet e kötet írásaiban rejtetten-nyíltan áramlik, hol egy eszméhez mindhalálig hű példakép formájába öntve (mint arról a Madarász Józsefről szóló remekbe sikerült portré tanúskodik), hol szimbolikusabb példázatba burkolva, mint a kötetbe felvett és itt is fontos szerepet játszó, húsz év előtt írt különös esszé vall, a Mint a darvak. Ez az írás egykor feltűnést keltett, a parasztábrázolás modoros szélsőségei elleni lázadás volt, kiállás a szegény nép tiszta erkölcsisége, érzelmi nemessége mellett, noha ugyanakkor éppen ezeknek a szellemi értékeknek a dicsérete a küzdelemre kész energiák gyengeségeiről szólt hallgatólagosan. Az író így érzett akkor, de mégis benne rejlett írásában a felemelkedésre kész tömegeket előrelendítő, a jövő felé sodró nagy akarat, egy a mélyben munkáló és a jövőt kereső szándék, amelynek kifejezői azok a nyugtalan szellemek, akik „mint a darvak" szállnak-húznak előre, ívelésükkel időnként a „nagy menet" fölé csapnak, de aztán el is merülnek abban. Talán nem eléggé konkrétan, nem az osztályharcok korának közérthetőbb terminológiájára lefordított fogalmakkal jelenik meg ez a gondolat, ugyanaz egyébként, amelyről a Dologidő című versében így ír Illyés: „Valami ős, mély Akarat küzd mégis, jót ígér: ha léptenként is, tiéd lesz a tér, emberi faj, megválthatod magad!" E „megváltás" lehetőségeinek legújabb vizsgálatát a hét év után újra felbukkanó prózában, az esszé-regénynek nevezett Kháron ladikján (1969) című eszmélkedés-gyűj temenyben végzi él Illyés. A halállal és előterével, az öregedéssel néz szembe illúziók nélkül, józanul, sőt bizonyos gunyoros, tréfálkozó hangütéssel. Ennek oka, mint megvallja, nem „holmi ellentét megjátszó szellemeskedés ... az aránytalanság a tényekben van". Vizsgálódásait azonban nem annyira a halálra, a fel foghatatlanra, átérthetetlenre korlátozza, hanem elsősorban az elmúlásra készülés idejére terjeszti ki. Mivel azonban a világ5 Petőfi Irodalmi Múzeum 65