Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
A Kézfogások a tárgyilagos ós indulatos számvetés könyve. 1956-ban jelent meg, amikor Szabó Lőrinc Válogatott versei, Weöres Sándor A hallgatás tornya, Vas István A teremtett világ, Juhász Ferenc A tenyészet országa című kötete is napvilágot látott. A nagyrészt álutakra tévedt és elhallgatott költészet magára találásának gazdag ideje volt ez az egy esztendő s az irodalom J'öleszmélésében kitüntető szerepet vitt a Kézfogások. Egyetemessége: az emberiség, nemzet, egyén létkérdéseire visszhangzó lírája a harmincas évek nagy teljesítményeit idézte. Elsősorban azzal, hogy az ötvenes évek elejének gyötrelmesen nehéz és válságos eseményeire, a szocializmust eltorzító politikai gyakorlatra a költészet időhöz kötöttségen túl is mutató egyetemességgel válaszolt. Mentes ez a kötet már az alkalomszerű versektől, a biztató távlatok az évek során eltűntek szem elől, s a kérdés sem kevesebb már annál, hogy: ,,Van-e remény még emberi fajunkban?" Nagyívű gondolati költeményekben igyekszik tisztázni, amit történelemről, fejlődésről; célról és eredményről gondolt. A reformáció genfi emlékműve előtt nyitja meg a sort. A költemény fölépítése szorosan az érvelés logikáját követi; az egyes részek fokról fokra úgy követik egymást, ahogyan a gondolat érlelődése és a költő önmagával folytatott vitája megkívánja. Az első rész néhány vonással szabatosan vázolja a vers látható tárgyát, a száznegyvenhárom lépés hosszú emlékművet a szoborsorral. Ez a rész igen szabályos bevezető s utána még a tárgy megjelölő leírásból való átmenetet is kiemelt sorban elhangzó kérdőmondat („Vagy előbb én beszélhetek?") jelzi. A költemény ezután kérdés, felelet, összegező lezárás hármas tagolásán halad tovább, s ez a hármasság, a költő személyére, múltjára utaló vallomásrészlettel megszakítva, még egyszer megismétlődik. A zárórész három sorból áll mindössze, axiomatikus tömörséggel vonja meg az érvelés mérlegét. A reformáció... kérdése történelmi: mi az eredménye a hitújítók véres harcának, milyen eredményt hozott a nagy cél, „érdemes" volt-e vagy „hiába"? Az első rész tagadó választ ad: nagy árat, túl nagy árat fizetett Európa; a gondolatmenetnek ezt a szakaszát „Elveszett — eleve! — a harc!" kezdetű részlet zárja le. Itt következik a vita fordulópontja: „s kelt ezredszer is •— alig finomodva — / bennem a két ős ádáz szó-birokra: / a mindig úrhitű tolnai pásztor /sa csupa dac sárréti prédikátor". Ismét kérdésekkel bevezetve és az előbbiekkel ellentétben, a költemény utolsó harmada a „nem volt hiába" gondolatot fogalmazza meg: „Végül ezt mondtam, önvigasztalásképp : / volt bárkié a szándék, / maga az isten se tudhatta másképp." A reformáció... rendkívül világos szerkezetű költemény; az áttekinthetőséggel azonban nem a gondolat befogadását akarja megkönnyíteni, hanem az érvelés, a belső vita, a monológ logikáját s még inkább az ellentéteket világítja át. A vers 1946-ban, egy európai utazás során íródott, 31 a békeszerződés aláírása előtt, egy nagy történelmi átváltás kellős közepén, amidőn a történetfilozófiai töprengésekhez bőséges példatárral szolgáltak az események. Az egyén jogait mindig fönntartó Illyés e költeményében is a történelem — a társadalom — felől ítéli meg az egyéni cselekvést, tehát az egyéni sorsot is. A költeményben ütköztetett két pólus ugyanis az egyén és a történelem kérdésében sűrűsödik; a reformátorok szobrai láttán fölidéződő múlt azt a gondolatsort indítja el, hogy milyen viszonyban áll egymással az egyéni tevé31 Szemtanúként számol be róla CS. SZABÖ LÁSZLÓ: Hunok Nyugaton, München 1968. 9—12.
