Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
a nagyon is evilági racionalizmus, mely minden gondon és nehézségen átlendítette. A tevékenységet, a teremtő munkát tartotta az élet céljának és a bölcselet egyik alapkérdésének is; hitt a fejlődésben, az emberi előrehaladásban, ezért is emlékeztetett 1848 centenáriumán a múlt századra: a mai kor hajnalára. A történelmet mindig a maga valósága szerint igyekezett tanulmányozni; nem tette zárójelbe s a történelemből azt olvasta ki, hogy van remény társadalom ós egyén egészséges együttműködésére. Vallotta, hogy az író idő és hely meghatározott keresztezési pontján állva alkothat igazán maradandót: helytől és időtől műve belső károsodása nélkül nem tépheti el magát. Mindez kiviláglik 1945 után írott verseiből. A közösségi felelősség tisztázó szándéka magyarázza, hogy ez időben gyakori lírájában a fölhívás, a programadás, a cselekvésre szólítás, miként riportjaiban és egyéb írásaiban is. Nemcsak gondolat-, hanem az ihletkör szerint is, szorosan költészetéhez tartozik a földosztásról szóló riportfüzete, franciaországi látogatását megörökítő Franciaországi változatok, sőt a Hunok Parisban című regény is. A Hunok Parisban avval, ahogy a nemzeti és a nemzetközi gondolat egybeforraszthatóságáról beszél. Fogalmazásában a nemzetire éppúgy hangsúly esik, mint a nemzetközire, ezt látta legidőszerűbb tisztáznivalónak. Sok az ,,alkalmi"-nak nevezhető, egy-egy eseményhez fűződő vers ebből az időszakból. Illyés eltökélten vállalta a biztatókat, felhívásokat fogalmazó költő szerepét, mert úgy vélte: a történelmi fordulat a visszafojtott vagy rossz útra vitt erőket felszabadítva, a termékeny jövő előtt nyitotta meg az utat. A fordulatban rejlő nagy lehetőség bírja rá, hogy magánfájdalmait elfeledje, leküzdje s csak arról vegyen tudomást, aminek a közösség életére van kihatása. „Széttépve élek magam is, Mennyi van, mit sirassak! / S mennyi mégis, aminek — hogy elmúlt már — vigadjak!" — írja igen jellemzően épp egy buzdító hangú versében (Amikor a Szabadság-hidra...). Nem a hegyenvölgyön lakodalom önáltató optimizmusa gerjeszti „vigadását", a feladatvállalás érdekei kívánják, hogy „ne bőröm gondolkodjék / hanem agyam. / Hogy fájva se csak égő, fájó / ideg legyek, / hogy előre láthassak és túl / magam felett" (Élni fogsz, élni). Vessük össze ezt a verset a Doleo, ergo summa! s látni fogjuk, hogy 1945-ben Illyést a nemzet jövőjének új lehetőségei hevítették s az ötvenes évek közepén — a Doleo, ergo sum soraival — azt kellett kifejeznie, hogy az emelkedés után ismét a nagyrészt beváltatlan remények ideje következett el. 1945 után egy minden ízében közösséghez tartozó költő találta meg természetes beszédformáját. Kézfogások A Szembenézve (1947) után Válogatott versei (1952), Csodafurulyás juhász (1955) című népmese átdolgozása, majd 1956-ban Kézfogások címen jelent meg kötete. A Kézfogásolcat nagy elismeréssel fogadta a kritika; olyan jelzők kíséretében írt róla, mint egyetlen kötetéről sem. 2:í Somlyó György hét verset (Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, Doleo, ergo sum, 23 A többi között két kritikára hivatkozhatunk: SOMLYÓ GYÖRGYére a Csillag 7. és CZINE MIHALYéra az Üj Hang 8. számában.
