Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
Árpád, Óceánok, Menedék, Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről) sorolt a képzeletbeli versantológiába, amelyben az egyetemes magyar költészet legnagyobb darabjai kapnának helyet. A Kézfogásoknak csak a magyar líratörténet egészében lehet a helyét megjelölni. Élmények, hangulatok, gondolatok, színek gazdagságát fogja öszsze. Alaphangját az emberiség, a nemzet nagy kérdéseivel vívódó szenvedélyesség határozza meg. „Izzó idegdúcokkar' érzékeli a világot s így lesz a kötet gyötrelemmel, viaskodással és föloldódássatl telített. Visszatérnek a régi témák, Ozona és Paris, a nagyapa és a gyermekkor emléke, a puszta és a Balaton, egy emberi élet kinyíló nagy körképébe foglaltan. A kötet a mindent vei'ssé érlelő költőt állítja elénk; fölzendül a fülemüle dala és hallik az óceánok zúgása; egy lábnyom a hóban éppoly fontossá válik, mint a reformátorok hajdani küzdelme. A hétköznapok világa történelmi látomásokkal forr össze; a múlt beleömlik a jelenbe. A Kézfogások lírája „élményköltészet", található benne epikus megoldás, sőt „anekdotikus" elem is. De gondolattá érlelt érzés, sőt gondolatmenetet az indulat magas hőfokán kifejező költemény is. Az élet birtokolásának a biztonsága és derűje árad a kötetből. Nem a világ teljessége, de egy emberi életé tükröződik benne. A költő a reformáció genfi emlékműve előtt ugyanolyan természetes mozdulattal áll meg, mint egy kis falu főterén. A kopár határ vén csőszházáról, egy girbe-gurba gyalogúiról éppen úgy van mondanivalója, mint a Boulevard Bourdon-ról és az óceánról. Megfigyeli a kévét rakó göcseji parasztot; elégiát egy öreg vincellér halálára, ódát egy jól működő tanyai kályhára ír és maga elé idézi Árpádot, Zrínyit, Széchenyit. Verset ír a viharról, ibolyaszagról, a széltépte szilről, fügebokorról, cser-erdőről, havas tájról. S ezért több e kötet lírája, mint amit nem egészen találó módon „élményköltészetnek" szokás nevezni. Az „élményköltészet" hagyományos szabású költészetet jelöl, amelyben az ember és a világ dolgai igen művészien, de megszokott formai-nyelvi alakzatokban tűnnek föl, ezzel is jelezve, hogy a költő számára a lét maga nem vált rejtélyesen kérdéssé, fölfoghatatlan titkok tartományává, ezért szemlélete kiegyensúlyozott és állandósult, kissé meg is merevedett a konvenciókban. Illyés lírája a „küzdve alakulás" állapotában, mindig új területeik felé tör, miközben azt is megőrzi, amit régebben már magáévá érlelt. Nem pillanatnyi lélekállapotot, hanem „léttudatot" fejez ki Amikor az óceán partjára jutottam záró szakasza: Milyen pici is az a nagy Mindenség! Milyen óriás dolog: benne élek! Mienk a világ! — szívem ilyet érzett, érez ma is még. Vonzalmat érez minden iránt, ami eleven, tevékeny; ami megfogható és szeretetre méltó; ami hasznosan és célszerűen fölhasználható. Egyetemes rokonszenv él benne a világ és a világ dolgai iránt. A földi élet, e „földtávú lét" minden látványa lenyűgözi, magával ragadja. De csak az, amiben emberi vonatkozást fedez föl. A legszebb természeti kép is avval lelkesíti föl, hogy látni rajta az ember alakító kezének nyomát (A Lago Maggiore fölött). A természet nagy vigasztaló is, évszakainak körforgásából, az állandó megújulásból kedvet és erőt lehet gyűjteni; megértést az embertársak iránt (Vidám
