Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)
ért folyik a harc a dráma különböző társadalmi típusokhoz tartozó szereplői között. Megjelenik (meglehetősen erőtlen művészi kidolgozásban) — Illyés drámaköltészetében először — a munkásmozgalomhoz tartozó ellenálló. Érte és ellene csapnak össze a tanár neveltjei: az értelmiségi „jó tanítvány", aki tudatosan keresi az ellenállásban a kiutat; a hűséges „gyerekek"; az elrontott házasságában vergődő asszony, a természetes érzéseire hallgató „jó tanítvány", aki a gyakorlatban a legtöbbet teszi a bajok enyhítéséért, az üldözöttek megmentéséért; és a „másik oldalhoz" csatlakozó önző, anyagias férje, a „rossz tanítvány" meg a nácik mellett elkötelezett katonatiszt, a „legrosszabb tanítvány". Illyés valóságismeretére jellemzően valamennyien a magyar társadalom középső rétegének jellegzetes alakjai; még a katonatisztnek is vannak — nem mentségei, de — meggondolkoztató érvei: a szegénység akadályozta meg, hogy kedvére való pályát válasszon, a társadalmi körülmények kényszerítették az ingyenes ludovikára, s így kapott élete eleve megszabott irányt. A jellemek árnyalása, a hősök egyénítése, a struktúra mesteri fölépítése, a dialógusok nyelvi-költői ereje az érett Illyés drámai műhelyére vall. A mondanivaló típusokon keresztül történő megszólaltatása, a mélyebb lélektani konfliktus hiánya viszont oda mutat vissza, ahonnan Illyés nagy vállalkozása kiindult. Az ellenálló-vezető alakjának kidolgozatlansága miatt a dráma elismert vezető-hőse a Tanár, aki — végső soron — csak saját személyében, emberségében, önfeláldozásában tud a történelmi feladattal megbirkózni. A csőd sajnálatos történelmi ténye a mondanivaló kiindulópontja. Ennek logikája pedig szükségszerűvé teszi, hogy a konfliktus kimenetelét külső erők döntsék el. A drámán belüli erők összecsapása így eleve másodlagos jelentőségű, a hősök tragikus alakká növekedése erősen korlátozott. Ugyanakkor ez a közeg kitűnően alkalmas a kisember tartásának vizsgáztatására, a mindennapi helytállás „kis" — néha mégis az élet kockáztatását, sőt föláldozását követelő — „hétköznapi" drámájának kibontására. így teremti meg Illyés a Maïom a Séden mondanivalójának erőteljes kifejezési lehetőségét; így harsogja világba tiltakozását: nem vagyunk rosszabbak másoknál. S halkan, szinte észrevétlenül azt is hozzáteszi: a többes szám első személy nála egyértelműen a népet, a ,,lent"-et jelenti. Érdemes, még a legválságosabb pillanatban is érdemes magyarnak lenni — vallja az író szószólójaként a Tanár, mert: — „van föladat! Amit csak mi tudunk megoldani. Itt lent! A malomalján. Itt kell újra kezdeni. Itt kell dolgozni, a mélyben..." S e gondolat egyszerre utal vissza A tű foka hősének problémájára, és mutat a történelmi drámák sorozata felé. A „lent", vagy korszerűbb kifejezéssel élve: a néptömegek történelemalakító szerepét veti föl az Ozorai példa (1952). Az ozorai parasztok állásfoglalása, áldozatkészsége és a közülük kikerült vezető-egyéniség személyes tehetsége megfordítja és a magyarság javára dönti el az 1848-as szabadságharc nagy jelentőségű — ozorai — ütközetét. A megfélemlített, nemzedékek rossz tapasztalatai, csalódásai miatt egyéniségeiben megnyomorodott, tehát nehezen mozdítható, „türelmes" paraszt nép aktivizálódási folyamatát mutatja be a dráma — a gyáva megalkuvástól a mindent kockáztató hősiességig. Illyés — a marxista fölfogással egyetértésben — a néptömegek történelemalakító szerepét hangsúlyozza. A dráma végső, történelemben létrejött konfliktusát, a betolakodó ellenség elleni honvédő csatát a tömeg dönti el, sőt az idevezető cselekmény kifejlődését is a tömeg soraiban végbement érzelmi és gondolati fejlődés táplálja.
