Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)

A tömeg szerepének kiemelése szükségszerűen háttérbe szorítja a nép .soraiból kiemelkedő vezető, Börcsök József figuráját. Börcsök azonban nem csupán azért halványabb egyéniség, mert az író fontosabbnak tartja nálánál a szőlődézsma társadalmi problémáját, s ezen keresztül a szegényebb paraszti rétegek hazafias mozgósíthatóságát a nemzeti függetlenség védelme mellett. Az író beleütközik saját, A tű fokában kifejtett problémájába is. Börcsök — a dráma szerint — nem csupán azért eszményi népi hős, eszményi vezető, mert céljaiban és tevékenységében — tehát eszmei szinten — hűséges azoknak érdekeihez, akik közül származott, de életformájában, mindennapi tevékenységében sem szakadt el tőlük. Ebből adódik, hogy egyénisége — amelynek csak politikus rétege kidolgozott (egy halvány szerelmi motívumtól eltekintve) — a kor hitelének megtörése nélkül nem nőhet föl a történelmi probléma szintjéig. Börcsök ösztönös katonai zsenialitásának szerepe a sorsdöntő ütközet győzelemre segítésében (figyelmen kívül hagyva az ozorai csata sorsdöntő jellegének történelmi vitathatóságát) deus ex machina-szerű megoldásnak tűnik. Börcsök igazi harca, igazi drámája a hajdúval, az intézővel, esetleg a jószágigazgatóval vívott küzdelmében zajlik le. (Már az öreg volteriánus herceg pazar figurája is kissé idegen elem ebben a küzdelemben.) Itt, ahol egyrészt közvetlenül megoldható problémákról, másrészt a népből származó emberek kiemelkedésének kétféle lehetőségéről van szó, itt rejtőznek Illyés drámájának fontosabb értékei. Az uraktól kapott, csak a szolgák sorában emelkedést jelentő hatalom szembeállítása Börcsök útjával — nagyobb drámai lehetőség az ozorai ütközet kimenetelének történetileg már lejátszott problémájánál. És annak a folyamatnak a kidolgozásában, ahogy Börcsök a nép vezérévé növi ki magát, remekel az író. Börcsök onnan indul, hogy akiket vezetni szeretne, azok cserben hagyják. Keserűen mondja: „Akkor nyíljék meg előttem a föld, amikor én még egyszer számítok az emberek összetartására, s járatam a számat. Szolga, coki! — megtanultam." De nem ehhez, hanem a társadalmi problémák fölismert és lehetséges megoldásához következetes. És az emberek az ellenerők nyomása alatt — előbb-utóbb — belátják, hogy őt kell követniük. A sok szereplős, nagy egyéniségek nélküli dráma után két kiemelkedő történelmi személyiség — Kossuth és Görgey — összecsapásában fogalmazza újra az Ozorai példa történelmi kérdését Illyés Gyula. A kérdés — akárcsak később Dózsa György, majd Teleki László drámájában — így hangzik: hogyan fordíthattuk volna kedvezőre történelmünk alakulását 1848—49-ben, illetve 1514-ben, vagy 1861-ben. Ahhoz azonban, hogy a Fáklyaláng (1953) művészi értékeit kibonthassuk, bizonyos mértékig el kell vonatkoztatnunk a konkrét történelmi helyzettől. Csak akkor ítélhetünk helyesen, csak akkor érvényesülhet a művészi meggyőző erő, ha az adott időpontra, 1849. augusztus 10-re vonatkozó történelmi ismereteinket némileg háttérbe szorítjuk. Ilylyés ugyanis a fölvetett kérdés kiélezése kedvéért választja a szabadságharc legválságosabb pillanatát, és mellőzi a bonyolult kérdések sorát. így szorul háttérbe a nemzetközi reakció összefogásának, a — Kossuth utalásával ellentétben — korántsem megoldott nemzetiségi kérdenek, vagy a legkövetkezetesebb forradalmárok kiábrándulásának problémája is. A Macbeth remekmű, noha hőse a történelemben nem szerencsétlen zsarnok, hanem sikeres „jó" király volt. Illyés nem megy ilyen messze a történeti hűségtől. Mindössze annyit tesz, hogy a szabadságharc két kiemelkedő személyiségének világszemléleti fejlődését és alapvető vezetési elvét egyetlen