Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

ILLÉS LASZLÓ: Eszmények és valóság keresztútján (Illyés prózája a felszabadulás után)

ból való kilépés már a napvilágra érkezésünkkor bennünk csírázik, azt sugallja az eszmefuttatás, hogy a tevékenység, az alkotás az egyetlen lehetőség végig az életben, a kihívó szembeszállás az utolsó pillanatig, ami értelmet és védelmet nyújt. Egy korábbi kötetéből sugárzik át a Mors bona, nihil aliud című költeményének üzenete: Csináljuk meg hatalmunk s dacunk konok jeléül az Ember háza tervét, ahol, mint az anyák már, a vén is kínja nélkül teheti le terhét. A halál-motívum Illyés költészetében egy évtizeddel korábbról erősödött fel. Az Űj versek után a Dőlt vitorla (1965) és a Fekete-fehér (1968) költeményeiben is ott munkál e fájdalom, visszhangzik a végső emberi egyéni vereség riasztó előérzete. Az individuális és általános veszélyérzet motívumait természetesen indokolhatják az évtizedek múlása, a nemzeti és a társadalmi problematika új és új fájdalmas kérdéseket felvető bonyodalmai, a világban zajló nyugtalanító folyamatok fenyegetése. Figyelemre méltó azonban, hogy a „magyar sorsérzés", a nemzetpusztulás még mindig kísértő gondja, amely legújabb publicisztikájában, Tiszták című drámájában újra a főhelyet látszik elfoglalni (noha távolról sem a belenyugvás, a fegyverletétel, hanem ellenkezőleg: a „külön erőfeszítések", a „többség buzgalmá"-nak növelése jegyében), úgyszólván egyáltalán nem sugárzik át a Kháron ladikján prózai szövetébe. Nincs szó arról, mintha a magánlét hanyatlása feletti megrendülés sugározna át a nagy egészre. „Egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!) kifelé a ladik" — jelzi pontosan a köz és a magánlét korrelációit a kötetnyitó vers, jelezvén egyúttal az elhivatás igazi értelmét is, a megtartó közösség gondjainak mindenekelőtt való és fáradhatatlan szolgálatát, mindhalálig. Az illyési szépprózában — úgy tetszik tehát —, még a Kháron ladikjánt is figyelembe véve, nem bukkannak elő azok a tünetei a keserű pesszimizmusnak, a vergődő nyugtalanságnak, amelyek oly erővel tolulnak feli az elmúlt évtized költeményeiből, Illyés legújabb drámájából. A higgadtabb érvelésű, körültekintő bölcsességgel, sőt fölényes mindenttudással fogalmazó eszszéisztikus próza kifejezi — ha töredezetten, ha mozaikszerűen is — azt az azonosságot, amely a nép felemeléséért küzdő társadalmi erőkkel ma is összeköti Illyésnek, az íróművésznek a törekvéseit. Évtizedek bizonyították be, hogy a társadalmi és nemzeti sorsot megfogalmazni igyekvő és arra képes nagy művészek munkásságát nem lehet megmérni a nap aspektusából, mélyebben és nagyobb távlatokban munkálnak azok a szellemi energiák, amelyek megfogalmazzák egy-egy korszak lényeges mozzanatait a művészet szintjén. Mint írásai, eszmélkedései jelzik, Illyés nem követte mindig közvetlenül a szocialista előrehaladást szervező és irányító erők pályáját, néha végletesen megrázóan fejezte ki a torzulások felett, de mindenkor a nép jövőjéért érzett kétségbeesését, ezek bizonyos értelemben — mint mondottuk már — a mozgalom szükséges önkritikájához is adalékok lehetnek. Illyés életműve szervesen illeszkedik be a munkás-paraszt hatalom politikai-társadalmi rendszerén nyugvó szellemi életbe, a szocialista irodalom áramába, sőt annak a felszabadulás utáni korszakban egyik legfontosabb összetevője. Még 1946-ban írta le a Válasz-ban azt a meggyőződését, hogy Európa népeinek következő fél-