Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

ILLÉS LASZLÓ: Eszmények és valóság keresztútján (Illyés prózája a felszabadulás után)

után..." — reménykedett Illyés, orientálódván a paraszti plebejus forradalmiságra. De a szorító idő egyre inkább felneveli a kétségeket, az uralkodó társadalmi rendszer látszólagos szilárdsága, a háború súlyos megpróbáltatásai s a forradalmi változás kedvező lehetőségeire készülő marxista erőktől való elszigeteltség együttesen nem a korábbi indulat lefojtását (tehát explozivitásának felerősítését) végzik el, hanem a tárgyiasság oldásával, az illúziók és bizonyos fokú naivitás táplálásával ingatag eszmék fogódzói felé szorítják. Ezt az állapotot rögzítik Giono-fordításai és a Csizma az asztalon. A képtelen helyzet tragikumának önmardosó vádja árad A tű foka (1944) c. darabjából. Illyés legnagyobb szabású és leginkább szépprózai jellegű műve a Koratavasz (1941) és folytatása az 1946 karácsonyára megjelent Hunok Parisban. A Koratavasz a forradalmak koráról szól, amely nevelte és alakította, lélegzeni tanította az írót. A kor nehéz eresztékei mögött is ott bujkáló szépség varázsát, visszfényét e regényben az kelti, hogy e nemzedéknek megadatott: „kiábrándultság nélkül nyúljon az élet dolgaihoz" — vallja Illyés. De a „kamaszizmok tündérszárnyán" repülő játékos fantázia már itt kesernyés ízeket szív magába, az elbukott forradalmakért nem az ellenfeleket vádolja elsősorban. Már a Petőfiből kitűnt, hogy a nép megtartó erejébe, szabadságszeretetébe vetett hite oly erős, hogy lehetetlennek tetszik számára: külső ellenség lebírhassa azt. Költő hőse sorsát követvén, még Arad előtt is azt bogozza, miképpen lehetett volna új erőátcsoportosítással, a tél kivárásával megfordítani a hadiszerencsét, még az orosz sereggel szemben is. 1918-ra emlékezve a Koratavasz így fogalmazza meg a tragédia okát: „A nép szabadsága és a nemzet szabadsága ezúttal nem egy szabadság lett.. . Nem találkoztak, sőt halálos ellenségként álltak szemben egymással." Ez a polgári forradalom kritikája, de a proletárdiktatúra is súlyos hibát vétett: nem osztotta fel a földet. Ügy tetszik hát, itt is hiányzott Bem és az ő stratégiája, ezért veszett el a szegénység és a haza ügye. Csak sejthető, de bizonyossággal nem állapítható meg, hogy itt kezdődött-e az a töiés, amely nem az eszmékbe vetett hitben ugyan, hanem csupán az értük folytatott küzdelem megítélésében elválasztotta a jövőben Ilylyést a munkásmozgalom legkövetkezetesebb áramától. A Hunok Parisban és azóta is megannyi mű bizonyítja, hogy az újabb találkozásra alkalom adódott, e találkozás útjába azonban mindig új akadályok gyűltek. „Az igazságot tapinthatónak akartam, vagyis a földön valónak, a társadalminak" — írja Illyés, s ez a tapintható való, amelyből művészete ihletét nyerte, s amelynek alakítására vállalkozott, mindegyre megkerülni látszott előtte, hogy az elképzelt igazság formáit öltse. A Hunok Parisban szövegének részletei 1943-tól jelentek meg a Magyar Csillagban, a zárófejezetek pedig már egy megváltozott világban, a Válasz hasábjain láttak napvilágot. Az a körülmény, hogy a mű egész akusztikáját lényegében meghatározó utolsó fejezeteket 1945 után így írta meg Illyés, azt jelzi: az ifjúság feltoluló emlékképei oly szilárdan éltek benne, hogy azokat egy más távlatok felé nyíló korban sem árnyalhatta immár mássá. A Hunok Parisban a hittel teli és ugyanakkor szertelen, romantikus ifjúság korával történő elszámolás. Nosztalgia és fájdalmas búcsú, de ugyanakkor játékos derű és irónia is egyben. Hangulatai, emlékképei mintegy másfél évtized, annyi nehéz emberi és művészi küzdelem és megpróbáltatás után visszhangzanak majd még egyszer, de ekkor már a líra húrjain. A Hunok Páris-