Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
ILLÉS LASZLÓ: Eszmények és valóság keresztútján (Illyés prózája a felszabadulás után)
ban sem regényes széppróza a műfaj hagyományos értelmében, helyesebben fogalmazva a műfaj új változatát képviseli. Az egymásra rakódott vagy egymást váltogató rétegek annyira az eleven, a megélt élet képei, hogy beszélhetnénk művészi szinten tartott krónikáról is, nemes riportázsról, naplójegyzetekről, pamfletről. A nagy egész áramlásának arányossága, a rendező kompozíciós erő, a látás és a nyelv, egyszóval a stílus hevével átforrósított anyag mégis annyira egységes egészet alkot, hogy a Koratavasz^sziai együtt a Hunok Parisban a tárgyias fejlődésregény modern változataként értékelhető. Színtere az első világháborúból győztesként kikerült Franciaország fővárosa, amely magába szívja a megrendült Közép-Európa és a Kelet megannyi népének küldötteit, a nyomor és nyugtalanság vagy a politikai üldöztetés által kimozdított százezreket. Illyést e sokszínű kavargásból két réteg érdekli különösképpen: a hazából kiszakadt magyar munkásság sorsa, a szervezeté, amely magába fogadja őket; és a szellem forrongásának kavalkádja, amely az avantgardista irányok annyi prófétáját és irányzatát szülte. Bizonyos, hogy ide is „szerezni" jött a fiatal vándor, akit a proletárdiktatúra bukása után a Vörös Hadsereg védelmi harcaiban való részvételéért csendőrök kerestek odahaza, a pesti egyetemről pedig a Vörös Segélyben való tevékenykedéséért kellett sürgősen külföldre távoznia. Az enyhén ironikus és önironikus hangvétel mögött is érződik még húsz év távolából is az az őszinte kíváncsiság és nyílt tudásvágy, amely bekapcsolta Illyést Cocteau és Breton, Tzara és Sauvage körébe, Éluard és Aragon vonzásába. Ugyanezzel a fogékony azonosulási vággyal kapcsolódik be a párizsi magyar munkásmozgalmi szervezetbe, diákként „egyenrangú" társa a lakatosok, szerelők és könyvkötők népes családjának. Francia nyelvre oktatja őket, tevékeny munkása a proletkult körének, átéli és végigvitatkozza ezt a mozgalmas néhány évet annyi új eszme és rögeszme képviselőivel, hogy aztán magába szíva minden megtanulbatót, lényegében véve megerősödni érezze és igazolva lássa saját érzés- és eszmevilágának hitelét. Illyés őszinte rokonszenvvel vonzódott a „Bodor bácsi" által képviselt munkásréteghez, a kommunista eszmék mozgalmi képviselőinek legjobbjaihoz. Ugyanez a régi világot tagadó, valamilyen testvérire, emberiességre vágyó nosztalgia munkált abban az irodalmi mozgalomban is, amelynek el akarta lesni titkait, hiszen itt is megállapíthatta azt, amit már a Puszták népében kifejtett, hogy ti. a szocializmus és a költészet egyazon talajból táplálkozik. Ennek a mély azonosulási vágynak legszebb, legköltŐibb kifejezése az Orosz Annához fűződő érzelem, a Párizsba szakadt erdélyi munkáslány iránti vonzalom, ez a heves vágyakozás, ez a soha-be-nem-teljesülhető szerelem. Nem csupán szimbólumként j ár-kel e világban Anna; lété, személye oly élő és valóságos, mint az ifjú költőé, laki húsz év távolából szemlélve a lány alakját, az időben megszűrt, meghiggadt fájdalom futamaival tölti meg a próza dallamát róla szólván — se helyeken eltávolítván a regény szövetét átlengő fanyar iróniát. Az Anna iránti vágy az ellenállhatatlan szenvedélyen inneni józanság övezeteiben apad el, ezt érzi meg a lány is, így kerül sor beteljesülés helyett elválásra, ( így futnak külön utakra a sorsok, s marad csupán a barátság erős vonzalma, még az oly késői találkozásig is, amiről majd 1947-ben tudósítanak a Franciaországi változatok lapjai. A művészet finomabb régióiba átáramolva egyetemesen jelképes tehát ez a vonzó-taszító kapcsolat, de bizonnyal valóságos, éppúgy, mint a mozgalom hétköznapjainak rajza is, s az értelem „terheitől" szabadulni vágyó modern költészettől való óvatos visszahátráiás, és végül az a kínos és fájdalmas össze-
