Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

ILLÉS LASZLÓ: Eszmények és valóság keresztútján (Illyés prózája a felszabadulás után)

A Hunok Parisban azonban nagyrészt még a háború alatt íródott, végső fejezetei készültek el csupán a felszabadulás után (bár éppen ezekben rejlik a megvilágosító elem sok későbbi emberi-művészi történésre, a pálya alakulására). De úgy tetszik, hogy az elmúlt közel három évtizedben kiteljesedett életmű egésze oly szerves képződmény, amelyből a prózát külön kibontva nem juthatunk el mindenkor az illyési mű esztétikumának és ideologikumának legigazibb lényegéhez, csak akkor, ha tekintetünket folyamatosan a líra és dráma alakulására is függesztjük. Külön nehézséget jelent a lemondás a kötetekre menő tanulmányok, eszszék, szociográfiai riportok, útirajzok, interjúk és cikkek külön is megálló műfajáról, hiszen ezekben is az illyési prózanyelv lélegzik. Persze ugyanakkor az esszéisztikus nyelvezet feltalálható a kifejezetten szépprózai szövegekben is; a gondolatok célratörő villódzásával, a logikai bravúrokkal, a sejtető és válaszra kényszerítő fordulatokkal, eszmefuttatásokkal, a hol rejtett, hol nyilvánvaló iróniával itt is találkozunk. Illyés eszméinek alakulásában, prózai munkásságának szerves fejlődésében nem jellent éles határvonalat a felszabadulás éve. A tárgyi valóság elemeitől fűtött életmű állandóan befogadott hatásokat, ezek azonban kétségtelenül arra a legszilárdabb alaprétegre rakódtak rá, amelyet a pusztán töltött ifjúság és a háborút követő forradalmakkal, a Rácegrestől Párizsig röpítő erővel történt találkozás képezett ki a lélekben és az idegekben. Az oly sóváran vágyott közösséget, a megtartó erőt a nép által alkotott nemzetben fedezte fel. A társadalmi harcok elhúzódó, ellentmondásokkal teli folyamatában, a nemzeti problematikát befedő neuralgikus rétegek fáradhatatlan bontása közben sok félreértés kísérte útján. A változó erősségű impulzusok hol a dacos, konok kiállás indulatát erősítették benne, hol a kétely övezetei felé lendítették az egykor volt pusztai magyar szegénység költőfiát, s ez az ambivalencia, ez a „kettős kötöttség" elkísérte őt mind a mai napig. Az Oroszország (1934) vonzalomból és nyugtalan keresésből szőtt riportja „annak a testvéries szellemnek, annak a paradiosomi új világnak a derengését" óhajtotta magába szívni, „amelyről a 19. század magántudósai padlásszobáikban éjszakánként annyit vitáztak és álmodoztak". A Puszták népe (1936) tárgyias, lázító leltárának zárósorai folytatásra, tettre hívtak fel, a Petőfi (1936) a költő követésére buzdított, orgazdának nevezvén azt, aki „csak verseinek szépségét élvezi ós elzárkózik a bennük rejlő parancstól". Elsősorban a földre és felszabadulásra váró paraszti nép és vele és általa a magyarság, a nemzet megtartásának és felemelésének szolgálata munkált ezekben a művekben, ez a nagy gondolat lelhető fel az éveken át írt naplójegyzetek, a Magyarok hasábjain, a Rend a romokban költeményeiben. De vajon mi indította a fiatal Illyést arra, hogy visszatérvén az emigrációból, a harmincas években néhány pályatársával együtt ne a munkásosztály, hanem a szegényparaszti rétegek szószólójaként lépjen fel? A Gara László által idézett önéletrajzi vázlatokból ismerjük a tartalmát annak a beszélgetésnek, amelyet a Párizsból hazatérő Illyés Bécsben folytatott a párt két vezetőjével, Lukács Györggyel és Landler Jenővel. Emlékeit így rögzítette szerzőnk: „De feltűnt még egy gondolat. A magyar proletárforradalmat leverték, a magyar munkásságot úgy kivéreztették, hogy aligha lesz rövidesen ereje új rohamra. De ha most osztályos társa, a parasztság venné föl nyitányul a fegyvert? Mint lám Bulgáriában is, ha tehát nálunk, nagyobb előkészítés