Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
közelben maradni; nem állít föl eleve rangsort „költői" és „költőietlen" tárgyak között, ars poeticáját szó szerint veszd: „Ha nincs pokol s mennyország, / csak ez — mi más? — lehet / gyehennád s édened, / ez a ,mocskos' valóság!" Ez a „földközeliség" azonban nemcsak lírai riportot teremhet; szárnyat is adhat a költői gondolatnak. Az orsók ürügyén bevezetőül aprólékosan részletezi a fonó asszonyok munkáját, a következő több strófából álló szakasz már a civilizáció áldásait veszi sorra, a harmadik pedig arról szól, mit nem oldott meg eddig önmaga javára az emberiség. Az orsók ürügyén is szinte „modellszerűen" szemlélteti Illyés versalakító módszerét: egy valaha látott és részben elgondolt mozdulatból, a fonalat sodró asszonyok kezejárásából milyen messze — hátra és előre — világító gondolatrajzások indulnak. S mint oly gyakran, itt is ironikus közbevetésekkel jelezve a tudatosságot, mellyel a tárgy megénéklését vállalja („megéneklik a költők a férfi-vért. / említsük —• épp csak eszmegerjesztő gyanánt — / a női könny után a női nyalt. / S nézzünk ezzel, amiből élünk, azután / a költészet után." Az orsók ürügyén gondolatsorában Kafka és Dürrenmatt neve is fölmerül a „biztonsághiány, szorongásos lét- és léghiány" jelzéséül. Illyésnek van bátorsága — a divattal ellentétben — reménykedni és leírni, hogy a jövő csak egyre otthoniasabban képzelhető el. Az éden elvesztése című oratóriuma is ezt a bizalmat fogalmazza meg, egy képzelt atomháború fenyegetettségétől szorongatva. Csoda, hogy az oratóriumi dialógus és inszcenírozás már előbb nem vonzotta magához Illyést: ez igazán „testreszabott" formája, érveket szembesíthet, ütköztethet össze; prózát verssel cserélhet föl; gondolatot, látomást cselekményes epikai formában adhat elő. Mondatszerkezeti leleményeit is szabadon kiélheti, az érvelés megkívánta tömörítés és a bonyolultabb eszmefejtegetés kívánta összetett alakzat, kérdés és felkiáltás sűrű váltása, az inverziók és közbeiktatások gyakori használata egyetlen mű edényében találhat helyet és szerepet. Az éden elvesztése az atom fenyegetésével szemben azt a bizakodást állítja, amely nem jóhiszemű ábrándképek festegetésében merül ki, hanem az emberiség előrehaladásában reménykedik: az emberek további tökéletesedésétől várja az egyetlen valóságos ellenszert s ez pedig attól, hogy ki-ki végezze saját szerény köreiben legjobban a dolgát. A „szorongásos léthiánnyal" küszködők igéivel ellentétben IEyés az emberiség jövőjét nem látja elveszettnek. Az oratórium talán legtömörebben fogalmazza meg ars poeticáját: „A költő területe a valóság; föladata a gyakorlati segítés. Nem vers az, ami nem mutat valami megoldást a tisztázás felé. Még ha azt tisztázza is, hogy nincs megoldás." Ez a tisztázó szándék szövi át Illyés egész líráját, az 1945 utáni évtizedekben is. Nincsenek illúziói: jól tudja, hogy a költő nem mindenható, s adódnak helyzetek, mikor szava nem igen hallik: „Tántorogtunk. így nevelődtünk / ég felé, költők. Mint fenyőfa-szál? / Mint a hínár. / Lengtünk. S minél föntebb, / annál ijesztőbben: iszonytatón" (Hatalmas, nagy korszak... s a költők). Jól tudja azt is, hogy „Szűk magyar voltomnak s hazámnak s éveimnek gátja között" (Óceánok) kell munkáját végeznie. S az „Európa-peremű népek" közül egyiknek irodalmában dolgozva, Illyés Gyula költészetére is illik, amit Eluard mondott Supervielle lírájáról: „Versei segítenek élni".
