Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel

bár — kínok árán is az ellentéteket, „kint, verítéket, vércsöppeket", s eljutni a betetőzésig: „Keresztültörni valami tűzön-tisztítón". A hatvanas években az Űj versek után még három kötete jelent meg, a Dőlt vitorla (1965), Fekete-fehér (1968) és — Déry Tibor Szembenézve című költeményével együtt — az Éden elvesztése (1968). A három kötetet Illyés új lírai korszakának tekinthetjük. A költői tapasztalat bölcs mesterműveinek nevezhetnénk e könyveit, ha nem tartanánk a jelző félreérthető mellékzöngéitől, főként attól, hogy evvel a szóval akaratlanul valami klasszikus megállapodottságot sugalmazunk. Továbbteljesedós a három kötet, de az illyési költészet vezérmotívuma jegyében. A költő felel című verséből idézzük: Dolgozom: küzdve alakítom nemcsak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin" gyanítom; formálom azt is, amivé ti válhattok. A „küzdve alakítás" eszméje és költői gyakorlata az elidegenedéssel, személytelenné válással és széthullással ellentétes életérzés foglalata. A „földtávú" létet éljük magunkévá s oly módon, hogy minden élethelyzetet és életkori állapotot kíséreljünk meg magunk^számára-valóvá alakítani, idomítani; a legszélsőségesebbeket is, az életből kiszígetelő magányt, a belső én pokoli kavargását, az idegek rángógörcsét, az emberellenes indulatot. Az elidegenedéssel szembefordulást nemcsak a versek gondolati hangsúlyú, távlatú értékválasztó sorai, mondatai jelzik, mint az, hogy „A legnagyobb bátorság a remény (Bernáth Aurél egy képe alá), hanem a világérzékelésnek egy elemibb fokozata is; az a szinte testi igény is, hogy mindenből valami hasznosat, gyarapítót sajtoljon ki önmaga javára. Minél többet befogadni a világból s minél több ellentétes érzést is átélni s végül mégis megteremteni az élmény, tudat háborgásainak összhangját, — ezt az Űj versek lapjain észlelhető igényt a hatvanas évek lírája váltja valóra. Szembetűnő az évtized lírai termésének többszólamúság a. Harag és kiengesztelődés, kétségbeesés és nyugodt derű, rezignált legyintés és rá válaszként az idegekben hordott bizakodás, sötét depresszió és készülődő föloldódás, elborulás az emberi sors miatt és a jövő biztatása — ilyen és hasonló ellentétpárok sarkai között húzható az érzelmi, indulati ív. öregség és halál, emlékek rajzása és a legsűrűbb jelen képe, a biológiai és a társadalmi ember gondjai, a nemzet és az emberiség létkérdései — így körvonalazható a témakör. S mindezt modern dal, szonett, óda, ditirambus, hosszú költemény, oratórium, próza-vers szólaltatja meg. A többszólamúságon persze nemcsak azt kell értenünk, hogy az ellentétek feszültebbek, és a versek formai alakzatai pedig nagyobb változatosságot mutatnak. Illyés költészete ez időben alakult elemzőbbé és egyúttal látomásos jellegűvé. Szabó Lőrincről szóló nagylelkű tanulmányának alcímét — >>vagy boncoljuk-e magunkat elevenen?" — a Dőlt vitorlásra, és a Feketefehérre is érvényesnek találjuk. Az önboncolás, önelemzés szenvedélyesebb