Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel

ILLYÉS GYULA FELESÉGÉVEL (Ballá Demeter 1970) és ozorai képet, férfi-női kapcsolatát vizsgáló verseket, tájleírásokat az élet kis köreibe visszaszorult ember panaszaival írja tele. A költő tudja, érezteti: a „kis világot" feszítő kérdések ebben a bensőségben nem oldhatók fel és nem válaszolhatók meg. Próbálja is az „ördögűzés" énekeit a „lélek dúvadjai" ellen, hogy válna ismét otthonossá a világ: „S élnék, kószálnék, végre igazánból —• befogadna a táj. — Hol poklom ég most, átsuhanna — egy-egy friss fecskepár!" Van is az oldódásnak, magányból kitörésnek sok jele. Személyes kedv és bizalom vallomásai minduntalan beleszövődnek a megújuló természet látványába (Tavaszelő, Jó május, Virágzik a kökény! Dologidő, Napfény az íróasztalon), az emberi munka értelmét és régi emlékeit idéző verseibe (Az volt a hű dal, Szerszám nyelek, Hasznos akarat, Munkás a munkával, Anteusz). Ifjúkorának emlékeit idéző versek szintén erről a feléledésről vallanak. Ami legtöbbet mond: a teljes azonosulás, mindent vállalás hangján. A lobogó hitre, romantikus álmokra tekint, irónia nélkül. Ezt sugallja az Ifjúság, Párizs, szerelem, ezt a Dárdavivő, Diákkor, Halott barátom fiai közt. Az ellenpontos szerkezet most sem a véletlen műve: fő szándéka átjutni az élet nagy „tisztítótüzén", „Lángban a fák, a bokrok; csupa hév, s izzás a táj: kigyúlt megint az év! Életem izzó őszén haladok, a legnagyobb próbán, mi várhatott". A metaforák köznapi nyelvre áttéve: végére járni, megélni