Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
A bevezető rész után a vers átvált a zenei élményből a zene nyújtotta gondolatok közlésére és továbbra is a hazug és igazi harmónia ellentétén halad és újabb meg újabb fokozással az indulatot egyetemes gondolattá tágítja. A zenei élmény példaadására is vissza-visszatér, de azon mindig túl is halad. Rögtön a bevezető sor után, de még szorosan a bevezetőhöz tapadva, a zenéből gondolatba való átmenetet figyelhetjük meg: olyan rend legyen a világban is, mint a zenében; a „hazugul szép ének" helyett igazi harmónia, mert „belevész a világ"... A vers innen kezdve mezzoforte hangon szól; a forte, azaz az erős hangsúly az egyetlen lélegzetvétellel kimondható gondolatokra esik, a tiráda után az axiomatikusán tömör kijelentésekre: „Bánatomat sérti, ki léha vigaszt / húz fülembe . . . „hazák vesztek el — ki meri siratni / verkli futamokkal?" . . . Mert növeli, ki elfödi a bajt... te bennünket növesztel azzal, / hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk . .." ím, a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja" . . . Mert olyanokat értünk meg, amire / ma sincs ige" stb. A Bartók a bartóki zene példáját, az elviselhetetlenül nyomasztó közállapotok elleni tiltakozást és a művészet egyetemes katarzisának föloldó élményét egyszerre, egymásba fonódottan érzékelteti. A bartóki zenére már történt némi utalás, mindössze annyi, hogy a „hangzavar", az érdesen, kegyetlenül hangzó disszonancia egy idazibb, poklot szenvedett harmóniát is hordozhat. Ettől elválaszthatatlan a tiltakozás: az egész vers egyetlen nagy szólam a „hazugul szép énekek" álderűje, álharmóniája ellen. Idézzük most viszsza az 1945 után íródott versek bizakodó, cselekvésre sürgető hangulatát, a nagy lehetőségek tüzelte pátoszát s vessük össze evvel a Bartók „pokolzaját" s látható lesz, hogy a közben lefolyt idő a remények jórészét eltemette, s a bajokat szinte az elviselhetetlenség határáig fokozta. A Bartók tartalma nem fordítható le úgy, hogy az ilyen sorokat: „anyánk a halott — a búcsúzót ne / Zerkovicz zengje; / hazáik vesztek el — Ki meri siratni / verkli futamokkal?" egy vagy két eseményre, netán személyre vonatkoztatjuk. Ebben a versben nem egy hibás politika kritikáját kapjuk; ennél többet, mert egyetemesebb költői gondolatot. Illyést a legnagyobb bajok közben is élteti a remény, hogy a világ végül mégis jobbra fordul. Életfilozófiáját legjobban az elégedetlenség és a remény párosulása fejezi ki, — a Bartók is a föloldódás reményének hangjaival zárul. A vers a befejező sorokban („csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, / példamutató nagy ikerpár'.. .) visszavált Bartók zenéjére s annak gyógyító igazi harmóniáját az újra bízó remény érzéskerövél fűzi össze. Egyik oldalon a csak Picasso szörnyeivel ábrázolható világ áll: Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg, de így is van bizakodásra ok, mert „ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja". A huszadik század közepén élő ember érzésvilágát megörökítő nagy mű a Bartók, benne nemcsak a magyar helyzet tükröződik, a „Van-e remény még emberi fajunkban?" kérdésre a művészeti katarzis egyetemessége válaszol.
