Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel

Ezt a föloldódást ugyanakkor nem egyedül a művészet megvilágosító erejétől lehet remélni; „belevész a világ, ha nem / a nép szólal újra fölségesen": ez a hit a Bartóknak egyik vezérmotívuma s ez a motívum tér vissza •— nem óhajtó, hanem állító formában — a Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről című jelképes versében is. A vízgyűjtőt szétrepesztő fenyő példája a legsúlyosabb gondok között is földeríti. Ezért tud a Kézfogások a költészet nyelvén, a vers eszközeivel emberi tartalmakat, életre biztató eszméket kifejezni: „idevetet ten" e szűk hazába, Európa peremén vállalni kell a sorsot, amint a Bevezető és A költő felel című vers mondja. Dőlt vitorlával A Kézfogások után öt esztendőre jelent meg a következő kötet, az Űj verseket mégis a Kézfogások párhuzamos kötetének; mi több, kiegészítőjének, elválaszthatatlan folytatásának tekinthetjük. A Kézfogásokban teljesedő költői világ szemlélete és stílusa tárul elénk ebben a könyvben is. De folytatáson és elmélyítésen túl észrevenni a történelem munkájának következményeit is. A Kézfogások kerek, zárt egész volt, az Űj versek: befejezetlenebbnek tetsző mű; feldúltabb és kiegyensúlyozatlanabb, mint az előző. A Kézfogásokat minden ízében megküzdött közösségi szenvedély éltette, mely súlyos gondolati versekben sűrűsödött. E kötetében mintha szándékosan tartózkodna ennek a témakörnek az ismert módon történő megszólaltatásától. Az Űj verseket épp ezért nemcsak a Kézfogások folytatásának tekinthetjük — a költői hang változásának a jelei is megmutatkoznak benne. Illyés hatodik évtizede küszöbén ifjúkora végletességeihez fordul; visszanyúl saját elfeledett korai avantgárdé korszakának stílusához, s „romantikusabb", mint húszharminc évvel ezelőtt. Költészetének tárgyias-reflexiív szemléletét és eszközeit — a „lírai ábrázolást" a nyíltabb és elemzőbb önkifejezés, a leplezetlen önfeltárás, és a finom, értelmien átvilágított hangulatiság, sugallatosság irányába tágítja ki. S ugyanúgy, mint a Nehéz föld idején — akkor Berzsenyit, Füst Milánt és Erdélyi Józsefet —, most is végleteket fogad költészetébe; áthasonítja József Attila és Szabó Lőrinc hangját, szuverén módon, saját törvényei szerint. Illyés korszerű lírikus már a Három öreg, Ifjúság, Dózsa György beszéde írásakor. A társadalmi feladatokat vállaló költészetnek új színt adott valóságkifejezése, a részletek tárgyiasan pontos és hű rajza, a kifejezéshez simuló nyelv: a „népi realizmus", az európai líra e kivételes jelensége, a kor legmagasabb szintjét jelölte. Nem hangja, nyelve — szemlélete volt a „népi" s ez foirt össze a magas irodalom eszméivel. Akkor nem is a magyar költészet legújabb fejleményeinek ösztönzéseire figyelt, távol maradt a Nyugat harmadik nemzedéke kezdeményeitől; programja — a „megélt élet" lírai ábrázolása — inkább a klasszikus hagyományok átélését és tartózkodóbb továbbvitelét kívánta. Ezen a vonalon haladva vált teljesebbé, többszólamúvá lírája. A Kéz/ogfásokban jutott tetőpontjára ez a tárgyiasnak, realistának, objektívnek nevezhető stílus s az Űj versek azért jelez fordulópontot, mert az objektivitást oldani, lazítani kezdi az a fajta személyesség, amely nemcsak 1945 körül, de utána következő időkben is ritkán, elvétve nyilatkozott meg. A költői epika és zsáner tárgyias jelenetezése, képalkotási módja és a fogalmi kifejezésre törekvés változatlanul benne él verseiben, de immár mó-